Világméretű a labdarúgásban egyre népszerűbb honosítási láz
2006. november 28. (19. oldal)
Pintér Patrick
A múlt század húszas-harmincas éveiben „oriundónak” nevezték azokat a labdarúgókat, akik Dél-Amerikából érkeztek Itáliába, s mivel felmenőikre hivatkozva hamar megkapták az olasz állampolgárságot, pályára léphettek az éppen akkortájt világbajnoki álmokat szövögető azúrkék válogatottban. Ma már nem nagyon használatos ez a kifejezés, ám jó néhány évtizednyi szünet után a kilencvenes évek közepén ismét divatba jött a honosítási láz, olyannyira, hogy a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség három évvel ezelőtti, engedményeket tévő szabálymódosításának köszönhetően nagymértékű futballnépvándorlás látszik kibontakozódni a világban. Talán nem csoda, hogy ebben is a brazilok járnak az élen.
HONOSÍTOTTAK MAGYARORSZÁGON. Az origo internetes portál nemrégiben elkészítette azoknak a sportolóknak a névsorát, akiket hazánkban honosítottak. A teljesség igénye nélkül említünk most néhányat. Asztalitenisz: Li Bin; atlétika: Vaszi Tünde; jégkorong: Csibi József, Rajz Attila, Sándor Szilárd, Sille Tamás, Ondrejcik Rastislav; kajak-kenu: Janics Natasa; kézilabda: Diaz Ívo, Pérez Carlos, Ilyés Ferenc, Hernandez Vladimir, Zubjuk Igor, Kuzmicsov Szergej, Mátéfi Eszter, Radulovics Bojana, Sirina Irina; kosárlabda: Dzunics Braniszlav; súlyemelés: Czanka Attila, Feri Attila, Adrian Popa; vízilabda: Gergely István.A jelenség mozgatórugója természetesen már évtizedekkel ezelőtt is a pénz és a világhírnév megszerzése volt, amelynek érdekében sokan elhagyták szülőföldjüket, s áttelepültek Európába. Az 1928-as amszterdami olimpián még argentin színekben ezüstérmet szerzett Raimundo Orsi volt közülük talán a legismertebb, de az 1930-as uruguayi világbajnokságon még Argentínával második Luis Monti is jól járt a költözéssel, hiszen négy év múlva Orsival, Demariával és Guaitával együtt már az olaszokkal lett világelső. Mindannyian szép sikereket értek el klubszinten is (Orsi ötször, Monti négyszer nyert bajnokságot a Juventusszal), s közben szép lassan „kikövezték” az utat az olyan későbbi nagyságoknak, mint a hatvanas években aranylabdát is nyert argentin-olasz Enrique Sivorinak vagy a brazil származású José Altafininek és Angelo Sormaninak. A korszakos zsenik közül szintén ehhez az illusztris társasághoz tartozik Alfredo Di Stéfano (argentin, spanyol), honfitársaink közül pedig a napokban elhunyt Puskás Ferencen (magyar, spanyol) kívül a magát világpolgárnak nevező Kubala László is, aki nem kevesebb mint három nemzet (csehszlovák, magyar, spanyol) színeit képviselte élete során.
A „honosítási mozgalom” három évtizednyi hallgatás után a kilencvenes években vált ismét népszerűvé, az idei világbajnokságra pedig már harminc olyan játékost neveztek a szövetségi kapitányok, akik csak azért váltottak hazát, hogy kijuthassanak a németországi seregszemlére. Ez a szám még akkor is figyelemre méltó, ha a korábbi futballtornák már egyértelműen jelezték, ez a mutató évek alatt tovább fog nőni. Amíg azonban a XX. században a vezető szerepet az „adakozók” oldaláról Argentína és Brazília játszotta, a felvevő piacot pedig Olaszország és Spanyolország biztosította, addig mára megfordult az irány, s a fő célpont Afrika lett, de jócskán részesült ebből Közép-Amerika is. Az 1998-as, franciaországi vb-n Jamaica hét, Angliából honosított labdarúgóval állt fel, a 2006-os tornán pedig Tunézia (5), Elefántcsontpart (4), valamint Trinidad és Tobago (3) élt leginkább ezzel a lehetőséggel. Azzal, amelyet a FIFA – a régebbi szigorúbb szabályozás után – három éve nyújtott minden országnak, s lényegét tekintve kimondja, hogy ha egy játékos kettős állampolgársággal rendelkezik, de korábban már szerepelt egy nemzet korosztályos válogatottjában, akkor 21 éves kora előtt még dönthet arról, hogy megváltoztatva nemzetiségét egy másik ország színeiben kíván a továbbiakban pályára lépni. (Akik pedig még nem játszottak egyikben sem, azok szintén szabadon dönthetnek.) Ennek kapcsán jól megfigyelhető, hogy főként az afrikai országok igyekeznek magukhoz édesgetni francia labdarúgókat, elsősorban az ott dolgozó francia szakvezetők közvetlen kérésére.
A szórásból természetesen Európa sem maradhatott ki, ám az öreg kontinensen még mindig a brazil labdarúgók a legkedveltebbek. Ezt bizonyítja, hogy a spanyol mellett most már a magyar, a bolgár, a török, a horvát és az azeri(!) válogatottban is feltűntek szambaországból származó futballisták, de ugyanilyen kedveltek az argentin és a különböző afrikai országokból érkező játékosok. Az újkori futballtörténelemben pedig már nem is számít olyan különleges esetnek, ha Örményország színeiben kameruni és argentin, a máltai csapatban nigériai, a belgában kongói, a walesiben zimbabwei, az izraeliben argentin, a horvátban ausztrál, a svédben pedig japán felmenőkkel is rendelkező labdarúgók szerepelnek. Emellett feltűnő jelenség, hogy a Dél-Amerikából idesereglett játékosok legtöbbjének már van európai útlevele, jó példa erre a spanyol Villarreal, amelynek játékoskeretében nyolc(!) labdarúgó rendelkezik ilyen okmánnyal, a Bundesligában pedig már ötvenhez közelít ezeknek a száma.
A jelenkor csillagai közül talán az argentin szülők gyermekeként napvilágot látott David Trezeguet-t (világbajnok, 1998; Európa-bajnok, 2000) érdemes külön is megemlíteni, őt José Pekerman még 1995-ben behívta az argentin juniorválogatottba, ám az utolsó pillanatban mégis kihagyta a korosztályos vb-re készülő keretből.
Szintén ehhez a csoporthoz tartozik a brazil-portugál Deco (Eb-ezüstérmes, 2004), az argentin- olasz Camoranesi (világbajnok, 2006), a brazil-spanyol Marcos Senna, a nigériai-lengyel Olisadebe, a brazil-tunéziai Santos, az argentin-mexikói Franco, a brazil-mexikói Zinha és a brazil-japán Alex, e neveket olvasva pedig már látjuk is, hogy a tendencia lassan világmétereket ölt, s ha így folytatódik, az évszázad egyik legnagyobb labdarúgóvívmánya lehet.
A magyar válogatottban elsőként a román-magyar illetőségű Miriuta Vasile lépett pályára, azóta már Thomas Sowunmi és Leandro is bemutatkozhatott, a szintén honosított Oláh Lórántnak, Andruskó Attilának (mindkettő Kaposvár) és Ronald Habinak (Debrecen) erre még várnia kell. Ellenben a már évek óta Ausztriában profiskodó Garics György már játszott az osztrák nemzeti csapatban, de Sáfár Szabolcs is megkapta az állampolgárságot a sógoroktól.
