2006.12.05., 2006. évfolyam, 48. szám
szerző: E. Fehér Pál forrás: 168óra
Az ELTE Russzisztikai Intézetének megbízásából érdekes felmérés készült a sajátos és napjainkig ellentmondásos orosz-magyar viszonyról. Egyebek között szimpátia- és antipátia-rangsort kellett felállítani a történelmünkben fontos szerepet játszó nemzetekről. A negatív rangsort (jelölje meg azon nemzeteket, amelyek a magyarság fejlődését leginkább akadályozták) magasan az oroszok vezetik. Jócskán lemaradva követik őket a németek. Megválaszolhatatlan, hogy miért a svédek a legrokonszenvesebbek. Ugyanakkor – noha az oroszok az egyértelmű negatív szereplők – legalább ugyanolyan arányban tartják fontosnak hazánkfiai a putyini birodalommal fenntartott gazdasági kapcsolatokat. Vajon az „ellenoldal” is így van ezzel? Szerepel-e a magyar az oroszok ellenszenv- és rokonszenvtérképén?
Tizenkét esztendővel azután, hogy a falujától, Nagyszalontától nem oly távoli Világosnál a honvédsereg letette a fegyvert Paszkievics herceg seregei előtt, Arany János német fordításban megismeri Nyikolaj Gogol remekét, A köpönyeget, és elsőként fordítja magyarra. Fennmaradt egy eposztöredéke, Az utolsó magyar, amely feltűnő hasonlóságot mutat egy másik Gogol-művel, a Tarasz Bulbával. Később A köpönyeg hősének nevét is kölcsönzi: nyelvészeti glosszáit Akakievics Akaki néven jegyzi. (Közben egy másik bujdosó, Jókai Mór Gogol nagy barátjáról, Puskinról ír regényt Szabadság a hó alatt címmel.)
Jellemzők a magyar-orosz kapcsolatokra a fenti példák. A politikai szembenállás, a hajdan szintén erősen gerjesztett ellenségkép nem zavarta a kulturális értékek felismerését és cseréjét. Ráadásul mindenki számára világos, hogy az orosz irodalom nagyjai korántsem hívei a cári önkénynek, és az sem véletlen, hogy a Szibériába száműzött orosz forradalmi demokraták egy-egy merészebb versüket úgy tüntetik fel, mint műfordítást. Bizonyos Petőfi Sándortól.
Az orosz kultúra szeretete – ugyanúgy, mint általában Európában – ritkán jelentette a politikai hatalom iránti rokonszenvet, netán támogatást a múlt előtti század Miklósainak és Sándorainak. Még a pánszláv eszmék monarchiabeli szláv hódolói (szlovákok, horvátok, csehek) sem voltak a cárok országának politikai elkötelezettjei.
Ám úgy tetszik, ez a tradíció megszakadt.
Trianon-szindróma
Olvasom az ELTE Russzisztikai Intézetének megbízásából készült Tárki-közvélemény-kutatás adatait. Több mint aggasztóak. Nemcsak azért, mert az általános világirodalmi műveltség hanyatlását mutatják. Szvák Gyula professzor nyilatkozata szerint annak ellenére, hogy bár az orosz klasszikusok ma is tananyagként szerepelnek az iskolákban, a megkérdezettek 42 százaléka senkire és semmire nem emlékezett. Három nevet sem tudtak elősorolni. De persze ugyanilyen kulturális analfabetizmusról tennének tanúságot, ha német, francia, lengyel írókat, művelődéstörténeti nagyságokat kellene megnevezniük. (Emlékeztetőül: ötven esztendeje, legalább két-három évtizedig nem számított igazi értelmiséginek az, aki nem olvasta a Nagyvilág legfrissebb számát.)
A legriasztóbb adatnak mégis azt vélem, hogy a válaszolók többsége (56 százaléka) az oroszokat jelölte meg olyan népként, amely „nagyon kedvezőtlen hatással volt a magyar történelem alakulására”. (Igaz, „román” rubrika nem szerepelt a felmérésben, az valószínűleg „árnyalta” volna a képet.) A magyarázat kézenfekvő: az elmúlt hatvan esztendő menthetetlen politikai agresszióira adott egyszerűsítő reakció lehet ez. (Idézhetném persze Alekszandr Szolzsenyicint is, aki a sztálinizmus, a bolsevik diktatúra legtragikusabb áldozatának az orosz népet jelölte meg, nagyjából az igazságnak megfelelően.)
A tétel ugyanolyan ostoba, mintha a tatárjárás okán a tatárokat-mongolokat, a 150 éves török iga miatt a mai törököket, a Habsburg-ház négyszáz évéből következően az osztrákokat neveznénk a magyar nép ellenségeinek.
Az állítás egyszerű: ha nem lettek volna az oroszok (vagy tatárok, vagy törökök, osztrákok, németek stb.), ha… Hadd egészítsem ki az önkéntelenül adódó vétkeslistát – ha nem lett volna Trianon, micsoda magyar teljesítmények előtt esett volna hasra a világ. A világ azonban nem tartja magyaroknak például azokat a magyar származású Nobel-díjas természettudósokat, akik annyit tettek a 20. század tudományos haladásáért.
Szerencsénkre. Akkor azt is tudniuk kellene, hogy a két világháború közötti rendszer kormányzati szintre emelt antiszemitizmusa űzte el őket szülőföldjükről.
A geopolitikai realitás az, hogy a Monarchia felbomlása után a világtörténelemben legfeljebb lábjegyzetként vagyunk jelen. Ahogy a finnek, észtek, grúzok. Mihail Szaakasvili grúz elnök a napokban meghatóan értekezett arról Brüsszelben, hogy Prométheusz is grúz volt, így az unió kötelessége befogadni őket. A küldöttek azonban nem vették figyelembe Prométheuszt, akit a grúzok Amiraninak neveznek – mi több, mindenféle száraz gazdasági mutatókra voltak kíváncsiak, meg az elképesztő korrupció arányaira. Szaakasvili egyébként bölcsen hallgatott bizonyos Joszif Dzsugasviliről, mert titkos reményei és a valóság ebben az esetben megegyeztek: a nagy Sztálint oroszként tartja számon a világ.
E közvélemény-kutatás végül is nemcsak az orosz-magyar viszony nyugtalanító állapotára világít rá. A magyar nemzeti önismeret állapotára is. Pedig milyen jó lenne, ha a bevezetőben idézett Arany Jánostól tanulnánk, aki az egyik legszebb nemzeti mítoszt, a Toldit alkotta meg, és a gyönyörűséges mesélés közben sem feledkezett meg a valóságról. Toldi ugyanis úgy szorítja meg a cseh vitéz vaskesztyűs kezét, hogy annak „kihasadozott… minden újja”, de Arany lábjegyzetet fűz e sorához. „Szájhagyomány szerint” – figyelmeztet: korántsem eshetett ez a dolog ekként… Tudnánk saját, külön bejáratú ábrándjainkhoz ilyen kijózanító lábjegyzeteket illeszteni?
Erdély és odessza
És vajon ki tud arról, hogy (egyetlen példát említek) az orosz hungarológusok milyen teljesítményekkel próbálják – objektív okok miatt gyenge hatással – befolyásolni saját közönségüket? Tudjuk jól, milyen érzékeny a magyar értelmiségi Erdély dolgában. Már csak ezért is tudatni kellene, hogy a sokérdemű Jurij Guszev miként ajánlotta Kányádi Sándor verseit az oroszoknak. Azt írta másfél esztendeje az Inosztrannaja Lityeraturában, hogy az orosz olvasó értse: „Erdély olyasmi Magyarországnak, mint Odessza az oroszoknak.”
„Odessza és Erdély mindenekelőtt abban hasonlít, hogy itt is, ott is szoros szomszédságban élnek különféle nemzetek… – folytatta. – Odesszában a nemzeti sokszínűség és a soknyelvűség eredményezte a sajátos odesszai humort… Erdélyben, ebben a komorszép hegyi tájban, a sziklák és erdők közepette az emberek sajátosságává lett valami álomszerűség, nézeteik kissé a reáliák fölé céloznak, a közönségesben is szeretik meglátni a szokatlant, a meséset, fantasztikusat…”
Nem véletlen, hogy a mai orosz hungarológus jobban érti Erdélyt, mint érthette volna húsz-harminc évvel ezelőtt. Mivel most már az oroszoknak is van saját Trianonjuk. Az egykor kommunistának csúfolt katonai szuperhatalom, a Szovjetunió összeomlása után több mint 25 millió orosz került megszégyenítő, kisebbségi sorsba. Ők Jelcinnek hívják a Trianonjukat, és vadkapitalizmusnak a 21. századi társadalmi zűrzavart.
Ez az igazi újdonság, nem a magyarországi ellenszenvmutató. Az orosz értelmiségi immár ismeri a nemzeti kisebbségi sors tragikus fordulatait. Hittük volna húsz éve?
