2006.12.04., 2006. évfolyam, 48. szám
szerző: Karácsony Ágnes forrás: 168óra
cimkék: kultúra, Parti Nagy Lajos, politika
Megjelent legújabb novelláskötete: A fagyott kutya lába. Jubilálhatna is az író, de majd elmondja, miért.
Kikötötte a beszélgetés előtt: annyi szó eshet politikáról, amennyit enged. Mennyi az?
Semennyi.
Fölhergeli a téma, vagy fárasztja?
Egyik sem.
Hanem?
Besokalltam. Engem – a magam számára is váratlanul – túlságosan megviselt ez az „elkúrta-kocsmai” ősz. Elképedtem, depresszióssá váltam, magyarázatokat kreáltam, forgattam az agyamban, mint valami rossz betonkeverőben ezt az egészet, miközben egyre tanácstalanabb lettem.
Pedig gyakorta idézték önt az elmúlt hetekben.
Meg se nagyon szólaltam.
A Hősöm tere című regényét emlegették, az egyik rádióban részleteket is fölolvastak belőle: Tubica Gézár, a megalomániás hím galamb forradalmi hatalomátvételre készül a Tiszta Búza Éjszakáján. Mellesleg a könyv fülszövegében olyasmi szerepel: figyelmeztetően félelmetes ez a szatíra, mert hovatovább színtiszta valóság. Hat éve jelent meg.
Mondták néhányan mostanában, hogy én ezt már megírtam. Ami túlzás, hisz legföljebb ilyesmit. De higgye el, nem vagyok tőle boldog, nem érzek elégedettséget, hogy lám, meg-, illetve eltaláltam valamit. Elszörnyedve látom: nincs olyan agyrém, írói túlzás, amelyen ne tenne túl a valóság. Pontosabban a médiavalóság, mert hovatovább azon kívül semmi sincs. Alig két hete múlt el az a kényszerem, hogy fél napokig kapcsolgassak a csatornák között, vagy híreket, pláne hírmagyarázatokat keressek a neten. Bár amikor váratlanul beáll az Oktogonnál a forgalom, még mindig nem az jut eszembe, ami normális volna, hogy dugó van. Hanem hogy megint valamelyik szerencsétlen, idióta „mondjonleszakkör” foglalta le nemzetgyűlés céljára a Bajcsy-Andrássy-kereszteződést.
Nem is írt Magyarország szégyenhetei alatt?
Amennyire tudtam, dolgoztam. Vannak határidők, muszáj volt. Ráadásul amit most írok az Örkény Színháznak, konkrétan Mácsai Pálnak, az a hosszú monológ még meg is engedi, hogy e keserves forradalomparódiát anyagának tekintsem. Vagyis ha nem dolgoztam is, dolgoztam, és ez csak félig volt önáltatás.
Új kötetének – A fagyott kutya lába – novellái szélsőséges képek, helyzetek között mozognak. Az obszcén szöveg hirtelen költészetté lesz, a komikus tragikusba fordul, az irónia egyszerre bánatba, a bizarr meg valóságosra vált.
Így van, ez a feszültség, harmonikus össze nem illés az, ami igazán érdekel – a nyelvben is – az átmenethelyzetek, állapotok, minőségek között. A tragikus és a komikus határai, ahol és ahogy a sírás átbukik nevetésbe, és viszont. Ahogy az obszcén líraivá válik, aztán mire elandalodnánk, én is, az olvasó is, váratlanul visszadrabálisodik tónus és történet. Ezek a novellák nagyjából tíz évig íródtak, ami nem azt jelenti, hogy tíz évig folyamatosan írtam őket. Dolgoztam velük, félretettem őket, majd újra és újra átírtam, de nem gondolkodtam nagyobb egységben, azaz könyvben. Persze összeálltak lassan. De még túl friss, és az ember sokszor a visszajelzésekből – az olvasóétól a kritikuséig – ismeri meg igazán a saját könyvét.
Kiadója szerint kötetének megjelenése az év kiemelkedő eseménye. Tudja, hogy jubileumi is lehetne a könyv?
Miért is?
Nyilatkozta valamikor: amióta szabadfoglalkozású tevékenysége az írás, azóta mondhatja magáról, hogy író. Pont húsz éve.
Ez igaz. 1986 nekem fontos év, nagyjából akkor lettem felnőtt ember. Felnőtt író, ha van ilyen. Ekkortól mondtam a munkámat munkának. Nagy szerencsém, hogy a Jelenkornál voltam szerkesztő hét éven át. Akik között szellemi értelemben felnőttem – Mészöly Miklóstól Csordás Gáborig -, azoktól nagyon is meg lehetett tanulni dolgozni.
Ez munka?
Az írás? Persze. Munka nélkül semmiből nem lesz semmi. És oda kell ülni az íráshoz mindennap. Legalább eléje. A közelébe. Hát igen, már ebben is eltelt két évtized, a felnőtt életem harmada, maximum. Kérdés, ki hogyan éli meg. Van, aki hajlamos töréspontok mentén megélni az életét.
És ön?
Én inkább lassú folyamatokat érzékelek, miközben töréspontokra emlékezem. Amikor „82-ben megjelent az első verseskötetem, az Angyalstop, nagyon jó kritikákat kaptam. Azt is mondhatom: megmagyaráztak magamnak. Egyfelől örültem, másfelől megriadtam: a felét sem tudom annak, mint amit rólam föltételeznek, belelátnak a szövegekbe. Hirtelen tartozást, felelősséget – amit eltúlozni sem szabad, de bagatellizálni sem – kezdtem érezni azok iránt, akik megtisztelnek azzal, hogy egyáltalán elolvasnak, dicsérnek, írnak rólam, bíznak bennem, holott amit produkáltam, aki vagyok, finoman szólva sem az igazi.
Nemcsak túlzó szerénység ez? Závada Pál például azt írta önről: a nyelvjátékosság a vérében van.
Nem akarom misztifikálni, de előbb volt a papíromon, a vázlataimban, a kísérleteimben, mint a véremben. Az lehet, hogy idővel vérré vált. Szépen, lassan megtanultam magamat. Nagyon sokára, a Szódalovaglás idejére, 1990-re jöttem rá arra: hiába próbálok más lenni, én tényleg ilyen vagyok.
Húsz év alatt minden művét költői vagy írói bravúrként fogadták. Sosem kapott rossz kritikát.
Nem nagyon. De tudja, miért? Mert nem siettem. Igaz, nem is siettettek. Nem lehet büntetlenül felgyorsítani az ember saját tempóját. Az írói tempókról beszélek, alvadási meg érési időről, a forma, a mondat idejéről. Ettől az ember az életében még akár siethet is. Nem bánom, hogy egy csomó dolog évekkel később jött, mint éppenséggel jöhetett volna. Merthogy közben magabiztosabb, fogadóképesebb lettem. Kérgesebb.
De nem lehet ráunni arra, hogy minden egyes könyve után ugyanazt ismétlik: a magyar nyelv formatervezője, nyelvi zsonglőr, a költészet bűvésze, az irónia nagymestere, posztmodern paródiaíró?
Azért ilyen titulusokra nem szokott ráunni senki. Ezzel együtt remélem: noha „minden” a nyelv, amit én csinálok, tán nem csupán nyelv. Illetve tán nemcsak zsonglörészet meg paródiászat. Az embert – ha akarja, ha nem – mindig valamilyenné olvassák. Engem olyanná, mint amit fölsorolt, nyilván nem ok nélkül. Bármit csinálok, már minden ebbe a skatulyába kerül, ebből olvasódik. Nem rossz skatulya persze. Az igaz, hogy ami valaha az „új próza” eléggé meghatározó beszédmódja volt – az egyszerűség kedvéért: ironikus, szarkasztikus, stílusokat keverő, „játékos” beszéd -, az már a csapból is folyik. Ezt persze unom, s innen nézve magamat is. Az irónia nagyon fontos a felszínen maradáshoz, de megúszni semmit sem lehet vele hosszú távon. Az ember egy idő után kicsit unja magát, de attól még nem tud kibújni a bőréből. Remélem, én sem leszek öregségemre humortalan megmondóember, ügyeletes kinyilatkozőr.
Ma már a világhálón olvasói Parti Nagy Fanklubot nyitottak, Grafitnesz kötete pedig érettségi tétel Kertész Imre Sorstalansága mellett.
Ez szép, ez hízelgő, de nem szállok el az ilyesmiktől. Dolgozni kell, és kész. Muszáj beletenni a munkát. A többi tehetség, rutin és szerencse. Tehetségem, rutinom van, eddig szerencsém is volt nem elkerülni olykor a kegyelmi pillanatokat. Az utóbbi húsz évben bár nem eleget, sokat írtam, szöszmötöltem. Annyit biztos, mint egy regényíró, csak mindig „sokfelé” is. Ez nem jelent föltétlen rengeteg könyvet. Most megjelent ez a novelláskötet, de legalább még négy könyvet össze tudnék rakni a gépemben lévő „szinte” kész írásokból. Ez a „szinte” olykor egy évet jelent, olykor húszat. Az utóbbi tíz évben – A fagyott kutya lába, illetve a Grafitnesz íródásának idején – fordítottam-átírtam-magyarítottam tizenvalahány színdarabot, amelyek tulajdonképpen saját szövegek lettek. Szinte. És három kisebb könyv kitelne az esszékből, az alkalmi írásokból, Berlin-cédulákból. Ez is meglesz. Tele a világ könyvekkel, nem kell rögtön minden könyvet kiadni. Jobb, ha figyel az ember, és akkor leginkább, ha már védi a neve, s szinte bármit kiadhatna a kezéből.
Valamelyik író-olvasó találkozóján azt mondta: nagy nosztalgiája van a rendes regények iránt, és írói kalandvágya még ambicionálná is a nagyregényt. Készül rá?
Nem. Illetve de. Azért nem, mert ellene tart az írói alkatom vagy mi… A körülmények. Noha megtanultam: semmit nem foghatok másra. Úgy is mondhatnám, egyre nagyobb energiámba kerül előállítani belül azt az erős, tüzetes figyelmet, ami a munkához kell. Azt is belátom: akkor tudok tartósan egyfelé figyelni, ha van valami külső kényszer. Amikor a Tartuffe-öt átírtam, határidő volt. Az is igaz, nem úgy volt a legbelső munkám, mint a Grafitnesz vagy ez a novelláskötet. Nálam többnyire valami, egy motívum, egy érzés, egy alaksejtelem elindul itt, folytatódik ott, gyűlnek, érnek, íródnak a művek. Legjobban – azt hiszem – a cédulák, a törmelékek, a töredékes kicsi formák állnak a kezemre. Ha minden úgy lesz, ahogy tervezem – nem lesz úgy -, három-négy éven belül valószínűleg kész az első ilyen, cédulákból álló könyvem. És hát meg kell írnom az Őszológiai gyakorlatokat, ebből már van a Grafitnesz végén egy kisebb kötetnyi. Talán ez a legfontosabb.
