2006.12.01., 2006. évfolyam, 48. szám
szerző: Trencséni Dávid forrás: 168óra
cimke: politika
Rendszerváltó Országos Népgyűlésre vagyunk hivatalosak november utolsó szombatján az – utóbb kiderült, pszeudo-Kossuth térré szakralizálódott – egykori Felvonulási tér sarkára, a Regnum Marianum keresztje elé. Az új (régi) alkotmányról ugyan keveset tudunk meg, nemzeti önazonosságunk azonban fontos információval gazdagodott: hópihék vagyunk mindahányan.
Kattintson a képre! A gondviselés ismét a rendszerváltó, keblében a morális forradalom parazsát melengető, vállán áprádsávos zászlót cipelő maroknyi kitartó mellé áll: november végi langy őszben gyülekezünk az egykori templom helyén emelt kereszt tövében. A korán érkező rendszerváltóknak fakultatív program a közeli „56-os emlékmű megtekintése.
– Ez nem emlékmű – mondja ellentmondást nem tűrőn egy középkorú hölgy, miközben sandán méregeti az előtte tornyosuló acéléket, mintha az egy óvatlan pillanatban el akarná lopni a retiküljét. – Nem emlékmű – erősíti meg, majd elvbarátai felé indul.
Az elszórtan álló rozsdás oszlopokból acélos ékké tömörülő monstrum sajátos asszociációkat ébreszt később a „morális forradalom” vezéreiben is, akik ígérik, hatalomra jutásuk után azonnal elbontják ezt a nemzetáruló förmedvényt. A szónokoktól megtudjuk, hogy a rozsdás oszlopok lennénk mi, míg az acéllá nemesedett él valójában a bennünket jéghegynek vezető kommunista-illegitim hatalom. (Meg kell hagyni, oldalról valóban a Titanicra emlékeztet az alkotás.)
Lassan nagygyűl a nép: a hivatalos, négyórai kezdésre alig félezren tömörülnek a katolikus emlékhely előtt. Oldalról árusok araszolnak, ám az egyik szervező lecsap rájuk:
– Olcsóbban áruljatok ezeknek – kérlel. – Kizsigerelték már ezt a népet.
A perecesekre hat a szép szó, már csak kétszáz a csemege. A jól szituált belvárosi forradalmároknak még duplájáért járt a majszolni való a Parlament előtt. (Később a szervezők mégis kiebrudalják őket a tüntetés helyszínéről, mondván: tilos az árusítás. A tiltás persze szelektív, nem jutunk szellemi éhkoppra, ideológiával, ha suba alól is, de megszórják a nemzettestet: ezerért kapni DVD-t, rajta a hónapja tartott várbeli nagygyűlés kép- és hanganyaga; kétszáz a Polgárjogi harc a magyar alkotmányosság helyreállításáért című tanulmánykötet s tucatnyi más, „csak ultráknak” kiadvány.)
Végül félórás csúszással kezdődik a Kossuth térről kiebrudaltak újabb pokoljárása. (Lásd még: aki dudás akar lenni.) A szót itt vitéz Gálfalusy Gálik Béla viszi. (A mi Bélánk az est előrehaladtával egyik átvezető szövegén annyira meghatódik, hogy önnön szavaitól sírva fakad.)
Vitéz Gálfalusy Gálik „drága magyar testvéreim!”-nek szólít bennünket – miként a jelen lévő szűk ezer alkotmányozót is -, majd közli: mi vagyunk a Szent Korona őrei. A bő négyórás szeánsz ettől kezdve lényegében e két kulcselem (tudniillik: a „drága magyar” és a Szent Korona) nem túl ötletes variálásával telik. Kevés a szellemi kapaszkodó a magunkfajta hitetleneknek, az ideológiai szemfödő sem feslik fel sehol. Koherens az elmebaj.
A nemzeti klérus celebritásai is feltűnnek. Teljes az ökumené: ifjabb Hegedűs Lóránt református lelkész mellett lépdel Zámbó Károly katolikus pap reverendában. Ajkukról ki sem fogy a „Gyurcsányt a Dunába, Demszkyt meg utána”. Majd Zámbó a lelkes tömeg felé int: „Mindörökké, helló.”
Kattintson a képre! Ifjabb Hegedűstől megtudjuk: nem a gyűlölet, hanem a szeretet indulata vezérli. Ennek szellemében az olaszliszkai lincselésről szólva megjegyzi: „Nekünk kell igazságot szolgáltatnunk minden ártatlanul kiontott magyar vérért.” Tervezett szomszédságpolitikájába is bepillantást nyerünk: „Idegen uralom alatt áll Kassa. Ebből is látszik, mennyi tennivalónk van még, hogy bennszülöttekből újra államalkotó nemzet lehessünk.”
Vitéz Gálfalusy Gálik Béla ragadja magához újfent a szót. Számára is komoly probléma a megjelentek alacsony számának magyarázata. Nehéz hinni az igaz eszme diadalában, ha nem érezzük hátunk mögött a százezrek és tizenötmilliók támogatását. De Béla vitéz feloldja az ellentmondást: a mindent elsöprő lavina is piciny hógolyóként indul, s e labdacs hópihék ezreiből áll össze.
– Ti vagytok ezek a hópihék! – lelkendezik. – Kapaszkodjatok össze, hogy lavinává váljunk, mely előtt mindenki leveszi kalapját.
E mentális arculcsapás elől szembe, szír kávézóba menekülünk. Több hópihe is itt melegszik, baklavát áldoz a multikulturalitás oltárán, majd siet viszsza a térre összekapaszkodni. Mi, lavinává válásunk előtt, igyekszünk rendezni sorainkat.
A felszólalók és hallgatóságuk zömét – legalább arcról – már jól ismerjük a Kossuth téri késő nyári táborozásból. Szövegeik, kényszerképzeteik és komplexusaik is a régiek. (Nem kell klinikai szakpszichológusnak lenni ahhoz, hogy értsük, a hat-hétezer évesre álmodott magyar múlt komplexusával kompenzálják kisebbrendűségi érzéseiket Európa és a világ más népeivel szemben.) Az igazolatlan hiányzók listáját Toroczkai László vezeti, aki már az október 23-i „sajnálatos események” helyett is népnemzeti szépségverseny zsűrizését választotta. De méltatlanul mellőzik Satut is, a Kossuth tér önjelölt főparancsnokát, aki tehenes botjával már csak a talpas forradalmárok között kapott helyet. (Nevét örökre beírta a kis magyar abszurdba a Kossuth téri sátortáborban talált baseballütő nyelébe vésett „Satukáé” felirattal.)
Zsibbasztó csalódás vesz rajtunk erőt. A forradalmi tankozás óta eltelt egy hónapban immár ez a második gyűlés, ahol új (régi), Szent Koronán alapuló alkotmány elfogadását ígérték. De semmi. A permanens forradalomban ezúttal is prolongálták az alaptörvény kimunkálását. Állítólag december 5-én aztán már tényleg nekifognak a kodifikálásnak.
Csüggedt hópihék gyanánt térünk viszsza a kereszt elé. Épp elcsípjük, amint a napokig házi őrizetben senyvedő Ekrem Kemál György zsidó-kommunista tákolmánynak titulálja a most regnáló alaptörvényt. Errefelé ezért taps jár. A szónok másik rögeszméje: a 23-i rendőrterror négy halálos áldozatot követelt a Deák téri összecsapáskor, csak a hatalom elhazudja a mártírokat.
A tömeg (estére alig négyszázan) most épp Sólyom László köztársasági elnököt is szereti. Hivatkozási alap legutóbbi interjúja, belőle nyerik tüntetésük legitimációját.
Nyolc után följebb srófolják a tizenkettes karikát: a hajrá utolsó órájában már nem akad szónok, aki – ha nem is túl cizelláltan – ne zsidózna egy böszmét.
Kilenc körül fáradtan távozunk a tömeg maradékával. Na, majd ötödikén – próbálják még néhányan szítani a zsarátnokot, de a velünk ballagó kevésség már nem hópihe, csak latyak.
