2006.11.27., 2006. évfolyam, 47. szám
szerző: Sándor Zsuzsanna forrás: 168óra
cimkék: közélet, tüntetések
Döbbenten néztük az utcai harcokat: a barikádokat építő ifjakat, rendőrökre támadó huligánokat. Az incidensek váratlanul érték a rendőrséget, a kormányt is, holott a szakemberek már évek óta jelzik: radikalizálódik a társadalom, főleg a fiatalok.
Bauer Béla, a Mobilitás Ifjúságkutató Csoport vezetője szerint demokráciadeficit van nálunk: a fiatalok többségének fogalma sincs arról, mit jelent a demokrácia, a nyilvánosság. Egyik kutatásukban egyetemistáktól, főiskolásoktól kérdezték: mit tartanak a legsúlyosabb demokratikus problémának. Tipikus válaszok: „Messze lakom az iskolától; rossz a kreditrendszer.” A hallgatók véleménye szinte csak a családi helyzetüktől függ. Stabil értékrendjük nincs. Persze honnan is volna, hiszen szüleik, tanáraik fejében is óriási a zavar. „A létező szocializmusban a hatalommal szemben definiáltuk a demokráciát, de ez ma már semmit nem jelent. Új konszenzust pedig azóta sem találtunk semmiben” – véleményez Bauer.
A radikalizálódást az is fokozza, hogy a politika mindenhatóvá vált, behálózza az egész életet. Amíg a kilencvenes években leginkább a gazdagok-szegények, városiak-vidékiek ellentétei osztották meg a lakosságot, ma már mindent megelőz a bal-jobb- tagozódás. Bár az acsarkodás miatt zuhan a pártok presztízse, a politikusok – kitüntetett szerepük miatt – mégis fontos mintát adnak. Sokszor sajnos felelőtlenségből. „Ahelyett, hogy ebben a kiélezett helyzetben – az ország sorsáért aggódva – megpróbálnának kiegyezni egymással, saját érdekeikkel foglalkoznak. A politikai megosztottságra ráerősít a média, a televízióban főként a blaszfemikus üzenetek mennek át. Vagyis csak az, ami elég hangosan kommunikálható” – mondja Herczog Mária szociológus.
Ezeket a politikai üzeneteket a legiskolázottabb fiatalok sem tudják árnyalni, tartalommal kitölteni. A mostani tömegesített felsőoktatás legfeljebb szakismereteket nyújt, de már nem képes valódi értelmiséggé szocializálni.
„A diákok nem tanulnak meg érvelni, vitatkozni, nem tolerálnak ellenvéleményeket. Párbeszéd helyett elbeszélnek egymás mellett” – jegyzi meg Bauer Béla. (Egyébként az is érdekes – miként a három évvel ezelőtti vizsgálatukból kiderül -, hogy az egyetemet végzett szülők gyerekei jóval hajlamosabbak a radikalizálódásra.
Ötször többen vennének részt falfirkálásokban vagy nem engedélyezett sztrájkokban.)
Az ELTE-n szociális munkásokat tanít Herczog Mária. Ő is tapasztalta, hogy a diákok nem olvasnak újságot, szépirodalmi műveket végképp nem: „Az órákon gyakran vetítek nekik komoly játékfilmeket, ám sokan nem bírják végignézni, lassúnak és túl fájdalmasnak találják azokat. Nem akarnak érzelmileg terhelődni. Nem szeretném bántani őket, de tény: sokan közülük egyáltalán nem gondolkodnak saját magukról, a körülöttük lévő világról. De legalábbis nem nagyon akarnak beszélni erről. Pedig ők segítő foglalkozásúak lesznek.”
Rossz közérzet
A felületesség és a radikalizálódás hátterében az ifjúság elbizonytalanodása áll. Bauer Béla kutatásai azt is jelezték: 2000-ben a fiatalok többsége a pénztelenséget tartotta a legszorongatóbbnak. Négy évvel később a céltalanságra, bizonytalanságra, értéknélküliségre panaszkodtak. A jövőtlenség érzése nem új keletű. Még a nyolcvanas években készült nemzetközi vizsgálatban francia diákoktól kérdezték: lesz-e száz év múlva is Franciaország? A kérdést is sértőnek találták. Ugyanebben a vizsgálatban magyar diákok Magyarország jövőjével kapcsolatban azt felelték: az ország léte a nemzetközi helyzettől függ. Bauer szerint azóta csak romlott a jövőképük: „Sokan azt mondják, semmire sem büszkék, ami magyar.”
A fiatalok rossz közérzetének az is oka, hogy még az idősebbekhez képest is kevésbé bíznak a demokratikus intézményekben, a jogrendszerben. Míg a hetvenes években a fiatalok 20 százaléka vallott szüleivel azonos világnézetet, mára az arány 70 százalékra nőtt. Bauer szerint ez is mutatja: a családon kívül szinte semmilyen közeget, keretet nem éreznek biztonságosnak maguk körül. A budapesti ifjak több mint 10 százalékának egyetlen barátja sincs. A községekben élők 40 százaléka magányos. A huszonéves korosztálynak több mint a fele otthon tölti szabadidejét még hétvégén is.
Valódi közösségek híján többen pótlékot keresnek, vezérek köré gyűlnek. Legfőbb „értékükké” válik a rend és az erő. A szakértők úgy vélik, a „forradalmár” fiúkat nem igazi politikai célok vitték az utcára, sokkal inkább a csapatkeresés, erődemonstráció. A rend és erő kultusza részben magyarázza azt is: miért a jobboldal radikalizálja inkább a fiatalokat.
Tamás Pál, az MTA Szociológiai Intézetének igazgatója úgy véli, a Fidesz-politikának döntő szerepe volt a mozgósításban: „Orbán propagandagépezete azt sulykolta, hogy forradalmi helyzet van. Sokan úgy érezték, nem maradhatnak ki ebből. Magánemberből végre közemberré válhatnak.”
Tamás Pálék augusztusban kezdték el radikalizmuskutatásaikat. Megdöbbentő eredményt kaptak: a vizsgált személyek 11 százaléka vallotta magát szélsőjobboldalinak. A 18-29 éves korosztályban 27 százalék. Bár nem kérdezték tőlük, minek alapján minősítették magukat, a mélyinterjúkból sok minden kiderült. A politikai hovatartozást itt is elsősorban a szembenállás határozta meg: „Ha ez a baloldal, akkor én jobboldali vagyok.” A szociológus szerint a radikalizálódást két generáció egymásra találása váltotta ki. A rendszerváltáskor akadtak, akik elégedetlenek voltak a békés átmenettel. Úgy gondolták, a régi kommunista elit átmenti hatalmát, kiszorítja őket a pozíciókból. E csalódott réteg mellett felnőtt egy új, frusztrált nemzedék, melynek tagjai – kikerülve az egyetemekről – nem jutottak álláshoz. A felsőoktatásban jelenleg tömegesen képzik az okleveles munkanélkülieket, a végzősök egyharmada nem tud elhelyezkedni.
Tamás Pál kint járt a Kossuth téren, az Astoriánál is október 23-án. Úgy látta, az utcaharcokban főleg e tanult, középosztálybeli, „éhes” fiatalok vettek részt. Közöttük vannak az állami szektorból elbocsátottak is. Nem a futballhuligánoké volt a főszerep. A szociológus szerint a radikális ifjak nem feltétlenül xenofóbok, de az is tény: a zsinagógánál hangosan zsidóztak.
Szélsőségesek
Vizsgálták azt is, hogyan viszonyulnak a szélsőségesek a bevándorlókhoz. Kiderült, például az erdélyiekre majdnem olyan nyitottak, mint a baloldaliak. De még a közép-európai cigány betelepülőkkel is elfogadóbbak, mint az izraeliekkel vagy az arab, afrikai migránsokkal. A szélsőséges fiatalok anarchikus viselkedését indokolhatja az is, hogy jövőképük katasztrofális, szinte világvégét vizionálnak.
Nyugat-Európában a radikális mozgalmak többnyire baloldaliak. Tamás Pálék kimutatták: nálunk a balosok közül jóval kevesebben tartják magukat szélsőségesnek. És ők is főleg az idősek sorából. Habár nem kizárt, hogy később ez is változni fog. Bauer Béla említi, idén nyáron a Sziget Fesztiválon már Che Guevara volt a szupersztár.
Herczog Mária szerint az októberi összecsapások nem fognak ismétlődni, a fiatalok nem vonulnak – mondjuk tavasszal – újra az utcára. Nincs igazi programjuk. Az sem valószínű, hogy bárki is komolyan próbálná szervezni őket, hiszen a zavargásoknak sokkal több a politikai kára, mint a haszna.
Megbékélés?
A szociológus kételkedik abban, hogy tényleg ennyi meggyőződéses szélsőjobbos lenne nálunk. Az „ordas eszmék” mögött valójában keserűség, düh, tudatlanság áll. Ugyanakkor most van az a pillanat, amikor el lehetne indítani egy igazi nemzeti megbékélésprogramot. Vannak erre jó külföldi minták. Herczog sorolja: Dél-Afrikában Mandela szabadulása után „tettes-áldozat”-csoportok szervezésével akadályozták meg a polgárháborút. Észak-Amerikában, Kanadában stadionokban tartott gyűléseken kértek bocsánatot a fehérek az indiánoktól az ellenük elkövetett bűneik miatt. „Olyan nyilvános vitákat kellene rendeznünk, ahol cigányok, zsidók, tótok, kulákok, kitelepítettek elmondhatnák sérelmeiket, és képesek lennének meghallgatni egymást, megbocsátani és megbékélni. Ennek a kultúráját egészen kis kortól kisközösségekben kellene elsajátítani” – mondja Herczog.
Kimutatható: azok a társadalmak sikeresek, ahol a közösségek erősek. Ezért is lenne fontos idehaza ifjúságpolitikai programokkal segíteni a valódi ifjúsági közösségek létrejöttét. Sürgős a feladat, hiszen már az általános iskolákban elkezdődik a gyerekek politikai klikkesedése, egymás kirekesztése.
Bauer Béla úgy látja, nemcsak demokrácia-, de magyarságfogalmunk is zavaros. Múltunk feldolgozatlansága vezetett odáig, hogy politikai alapon kétségbe lehet vonni mások identitását. A kutató példaként említi a spanyolokat. Ott a falangisták és a köztársaságiak között egykor véres harcok dúltak, de ma az Áldozatok Völgyében a közös emlékművet koszorúzzák. Senki sem kérdőjelezi meg a másik fél nemzethez való tartozását. Nekünk is el kellene jutnunk idáig. Különben nincs esélyünk a társadalom konszolidációjára.
