Emlékünnepségen köszöntötték Németországban a hetvenéves Wolf Biermann költő-énekest, akit harminc éve, távollétében fosztottak meg NDK-állampolgárságától, pedig ő hitt a kommunizmusban.
„A legszívesebben elmennék / S mégis itt maradok” – énekelte egy szál gitárjával a színpadon a kis termetű, rozmárbajuszos férfi – öndefiníciója szerint „dalcsináló” – 1976 novemberében Kölnben, ahol a nyugatnémet vasasszakszervezet, az IG Metall meghívására lépett föl. Bőrzakóját már levette, kigombolt ingben kucorgott magasított székén a mikrofon előtt. „S itt maradok” – ismételte a refrént, de nehogy valakiben is félreértés támadjon, hozzátette: „Az itt« természetesen nem itt van.” Aztán kezével eltakarta az arcát, mint aki a könnyeit törli le. Vagyis Wolf Biermann, az NDK-ból vendégszereplésre érkezett költő-énekes a koncert több ezer hallgatója előtt nyilvánosan is megerősítette: esze ágában sincs disszidálni. Az „itt” az ő számra az NDK-t jelentette, Kelet-Berlint, a chaussestrassei lakást, ahol rendszeresen tartott dalaiból házi koncerteket barátainak (és ellenségeinek, hiszen, mint utólag kiderült, a vendégek között mindig akadt egy-két besúgó is).
Wolf Biermann javíthatatlan baloldali. Ez, ahogy magyarázni szokta, 1943-ban Auschwitzban megölt apja öröksége. „A nácik üldözték a kommunistákat és üldözték a zsidókat. Apám meg mindkettő volt.” Ezzel az örökséggel a batyujában települt át 17 évesen, 1953-ban Hamburgból az NDK-ba abban a hitben, hogy a két német állam közül ez lesz az igazi, a tisztességes, a náci múlttal végképp és visszavonhatatlanul szakító, ahol nem kell majd tartani elnyomástól és kizsákmányolástól. Ebbéli hitében nem volt egyedül: a háború utáni időkben a német kultúra számos jeles képviselője választotta a keletnémet államot, így többek között Stefan Heym és Bertolt Brecht, de önként költözött Nyugatról Keletre akkoriban például Angela Merkel mai kancellár evangélikus lelkész édesapja is.
Az ifjú kommunista Biermann a kelet-berlini Brecht Színházban kapott rendezőasszisztensi állást, aztán elvégezte a filozófia szakot az egyetemen, és a hatvanas évek közepére ismert költő-dalszerző lett. Hiába múltak az évek és gyűltek a tapasztalatok, alapállása még a berlini fal megépítése után sem változott: az NDK a jobbik Németország. Eddig tetszhetett is mondanivalója a keletnémet hatóságoknak, az ebből fakadó következtetések viszont annál kevésbé lehettek ínyükre: mivel ez a jobb társadalomforma, nem kell fallal bekeríteni, verselte-énekelte Biermann, akinél szebben talán egyetlen német költő sem írt a kettéosztottságról. Az emberek bőrébe, szívébe lassan beleivódik a szögesdrót – panaszolta A porosz Ikarosz című művében, de afelől soha nem hagy kétséget, hogy a vágyott újraegyesítést nem a nyugatnémet kapitalizmus égisze alatt képzeli el.
Ha az NDK pártfunkcionáriusainak lett volna egy kis eszük, hagyják békén álmodozni Biermannt az igazságos társadalomról, a békés, egyesített Németországról. Ezzel szemben előbb csak fellépési és publikációs tilalommal sújtották (ebben az időben tartott házi koncerteket), majd 1976-ban váratlanul engedélyezték, hogy az NSZK-ban egy koncertkörúton lépjen fel. Akár azt is lehetett hinni, enyhébb szelek fújnak, ráadásul a meghívó a balos szakszervezet volt, miért ne – ám mint kiderült, a kiutazási engedély csapda volt. A kölni koncert és 40. születésnapja után egy nappal távollétében megvonták Biermanntól az NDK-állampolgárságot. Vagyis nem léphetett többé az általa – elvben legalábbis – jobbnak tartott, mindennapi gyakorlatáért viszont sokat ostorozott német állam területére.
Lehet, hogy keletnémet sorstársainak többsége régen vágyott arra, ami így Biermann ölébe hullott: nyugatnémet állampolgárság, ismertség, kényelmes egzisztencia „odaát”. Mi kell még? Maga a kiutasított, illetve kizárt azonban egyáltalán nem volt boldog. Ahelyett, hogy hálás köszönetet mondott volna a befogadásért, rögtön beleharapott az őt a polgári körülmények közé fogadó kézbe. Amikor megkérdezték, hogy érzi magát a szabad világban, a szólást kitekerve azt felelte: „Mint aki csöbörből pöcegödörbe esett.” Ezt a bon mot-ját azóta is gyakran felemlegetik, ki elismerően, ki korholóan.
Legutóbb a múlt héten került szóba, amikor Horst Köhler német államfőtől átvette a Szövetségi Érdemkereszt kitüntetést. Az ünneplő közönségből valaki megint szóba hozta az NSZK-ra dehonesztáló Biermann-kiszólást, mire az érintett feltette a kezét: „De hisz ezt én már régen visszavontam.” Igen? – enyhült meg a közönség, s még az államelnök arcán is végigfutott egy megbocsátó mosoly, ő viszont így folytatta: „A csöbör szó egy kicsit erős volt…”
A kis epizód a kitüntetési ünnepségre meghívottak szűk körében maradt volna, ha az egyik szem- és fültanú múlt vasárnap nem tárja a nyilvánosság elé. Az NDR közszolgálati televízió ugyanis Hamburgban matinét rendezett a születésének 70., kiutasításának pedig 30. évfordulóját ünneplő Biermann tiszteletére, és a költőt köszöntő ünnepi szónok, Mathias Döpfner „kifecsegte”. Akinek a fellépése már önmagában sem nélkülözött némi iróniát: az, hogy a baloldal ősellenségének számító Springer Kiadó igazgatóságának elnöke köszönti az ősbalos Biermannt. Ez harminc éve elképzelhetetlen lett volna, de még most is meglepett morajlásra késztette a stúdióban lévő közönséget. Hiszen a kommunista Biermann volt az, aki az 1968-as diákmegmozdulások idején azt írta, a Rudi Dutschke diákvezérre leadott lövések első golyója a Springer-sajtótól származott. Igaz, Biermann ma már nem kommunista („ezt a szót lejáratták, bár én továbbra is hiszek a kizsákmányolás nélküli társadalomban” – mondja), és ma már a Springer sem hecceli olvasóit a baloldal ellen. Sőt, polgári napilapja, a Die Welt rendszeresen közöl Biermann-tárcákat.
Ahogy egykor a kiadó és a költő szemben-állását, mai egymásra találásukat is a politika, a közel-keleti helyzet értékelése határozza meg. Az Izrael létjogosultságáért való síkraszállást publicisztikai alapelvvé emelő Springer (HVG, 2006. szeptember 22.) és Biermann egybehangzóan ítélik el a konfliktusban érintett két fél, az ok és okozat közé egyenlőségjelet tevő „politikai képmutatást”. Persze itt is Biermann fogalmaz keményebben: szerinte ott most arra megy ki a játék, hogy befejezzék azt, ami a náciknak nem sikerült, és ezt kell megakadályozni.
Amikor 1976-ban kitették Biermann szűrét az NDK-ból, valami egészen váratlan történt: az addig kordában tartott keletnémet művészvilág fellázadt. Tiltakozást fogalmaztak, amit olyan tekintélyes, ugyanakkor a rendszer tulajdonának, de legalábbis részének tekintett alkotók írtak alá, mint az író Stefan Heym és Christa Wolf, a színész Manfred Krug és Angelika Domröse. Ma sokan úgy látják, hogy akkor kezdődött az NDK intellektuális felbomlása.
WEYER BÉLA / HAMBURG
