2006.11.17., 2006. évfolyam, 46. szám
szerző: Bartus László forrás: 168óra
A képviselőház bő évtizede a republikánusoké, a demokraták ráadásul két elnökválasztást is elveszítettek, s éppen kezdett idegeikre menni az ellenzéki szerep, mire a múlt héten végre nyertek. Többséget szereztek az alsóházban és a szenátusban is. Munkatársunk az amerikai félidős – kongresszusi – választások tanulságait gyűjtötte csokorba a helyszínen.
Az egyik győztes, Nancy Pelosi Talán soha ennyi előrejelzés nem jelent meg a választásokat várhatóan befolyásoló legfontosabb kérdésekről, mint most. A demokraták radikálisainak vesszőparipája évek óta Irak, de arról utólag kiderült, hogy a választóknak csak 36 százaléka tartotta fontos szempontnak. Ezt megelőzte a gazdaság helyzete, a korrupció és a republikánusok botrányainak megítélése. A New York Times ennek ellenére kitartott „az iraki háború mint végső ok” teóriája mellett, amivel hosszú ideje a demokraták mellett kampányolt, de a kép ennél árnyaltabb. Az amerikaiak többsége – pártszimpátiától függetlenül – hasonlóan ítéli meg az USA szerepét a világban.
Józan többség
Az eredményről többet elárul az, hogy kik nyertek. Hillary Clinton, aki inkább a demokraták jobbszárnyához tartozik, és nyitott bizonyos republikánus értékekre. A másik oldalon Schwarzenegger, aki több mindenben elhatárolta magát az ultrakonzervatív Bushtól. Aztán Joe Lieberman szenátor, aki demokrata létére támogatta Bush iraki háborúját, és zsidó lévén inkább Izraelt, mint a palesztinokat pártfogolta (emiatt a demokraták nem is őt indították, de Lieberman függetlenként is nyerni tudott).
A szalonképtelenség, a pártok radikálisai, jobb- és balszélei elutasításra találtak. A republikánus fellegvárnak számító Virginiában is tudott veszíteni Allen szenátor, aki a kamerák előtt majomnak nevezett egy indiai származású férfit, ellenfele stábjának egyik tagját. A demokrata párti Keith Ellison személyében viszont Minnesotában megválasztották az amerikai képviselőház első muzulmán tagját. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a zsidó szervezetek is őt támogatták. Ellison sajnálta, hogy nem a megújuló energiaforrásokra vonatkozó zseniális elképzelései kerültek a figyelem középpontjába, hanem a vallása, pedig örülnie kellett volna: energiával még sokan foglalkoznak rajta kívül, de a terror elleni háború közepén muszlimként még senkit nem küldtek a választók a törvényhozásba.
Az amerikaiak többsége belefáradt a hosszú republikánus kormányzásba (legalább annyira, mint maguk a republikánusok). Érett a változás: egy újraválasztott elnök pártja általában amúgy is veszít félidőben. A konzervatívok népszerűsége a nyáron radikálisan csökkent, mégpedig annak függvényében, ahogyan a benzin ára nőtt. Ősz elején a benzin ára zuhanni kezdett, ám a republikánusok ettől nem lettek népszerűbbek. A baloldal győzelme várható volt, de a demokraták stratégiaváltása is kellett hozzá. Sok helyütt kifejezetten „republikánusokat” állítottak csatasorba, és a két republikánus érzelmű jelölt közül a választók inkább a demokratára szavaztak. A józan többség a centrumot támogatta.
Ellenpéldák mindig vannak, de nem számosak. Ilyen például a sokat emlegetett Michael J. Fox-féle reklám, amelyet a Vissza a jövőbe című film Parkinson-kórban szenvedő sztárja dobott be a politikai arénába. Fox az alig egyperces hirdetésben azt állította, hogy Missouri republikánus szenátora kriminalizálja az államilag támogatott őssejtkutatást, amivel megakadályozza, hogy a hozzá hasonló betegek meggyógyulhassanak. Ezért felszólított mindenkit, szavazzon a demokrata jelöltre. A jobboldali sajtó felhördült, hogy ez etikátlan zsarolás. Az is kiderült, hogy Fox a felvétel előtt túlgyógyszerezte magát, hogy nagyobb szimpátiát ébresszen a szavazókban. Ám a demokrata Claire McCaskill győzött.
Ezúttal sem maradtak el az „October surprises” néven ismertté vált akciók, amelyek rendszerint a kampányok eldurvulásához vezetnek. Mindkét párt októberre szokott tartogatni néhány kommunikációs „gyújtóbombát”, amely majd árt az ellenfélnek. Ilyen volt Szaddám Huszein halálos ítéletének időzítése vagy Mark Foley floridai republikánus képviselő szexuális botránya. Hasonló hatást váltott ki Ted Haggard teljes evangéliumi lelkipásztor esete. Ő egy tízezres karizmatikus gyülekezet élén harcolt elszántan a melegházasságok és a homoszexualitás ellen, miközben – derült ki a kampány finisében – pénzért tartott homoszexuális szeretőt. Ezzel erősítve azt a vélekedést, hogy a karizmatikus pásztorok általában azellen küzdenek nagy vehemenciával, ami a személyes problémájuk. Az „October surpises” egyik szép darabja Bob Woodward, az egykori Watergate-botrányt kirobbantó riporter Bushról és az iraki háborúról szóló könyve, amely a demokraták bibliája lett. A könyv üzenete: Bushnak be kellene ismernie, hogy elszúrta a háborút.
A republikánusoknak viszont John Kerry szállított egy kellemes meglepetést, amikor egy iskola diákjainak azt mondta: ha lusták lesznek és nem tanulnak, Irakban végzik. Az Irakban szolgáló katonák azonnal hatalmas felirattal fotóztatták magukat: „Mi vagyunk a lusta idióták, akik Irakban végezték.” Ezután Kerry összes programját le kellett mondani. Főleg, hogy javítani szeretett volna az imázsán, és vesztére azt mondta: nem a katonákra gondolt, hanem Bushra. Erre a republikánus stáb előkereste a Yale Egyetemen (ahol Kerry és Bush is végzett) a tanulmányi eredményeket, és kiderült, hogy Bush valamivel jobb tanuló volt, mint Kerry.
Az iraki kártya
Hogy az amerikai politika megcsontosodott Irakban, és több fantáziára és rugalmasságra lenne szüksége, azt Donald Rumsfeld lemond(at)ása is bizonyítja. Bush kész lenne egy demokrata párti Irak-politika élére állni, de ilyen nincs. A demokratáknak ugyanis nincs Irakra vonatkozó programjuk, csak az elutasítás. Bush ahelyett, hogy a következő két évet a demokrata többségű kongresszussal és szenátussal való viaskodással töltené, kész lenne egy közmegegyezéses tervet végrehajtani, ám a demokraták nem akarnak osztozni a felelősségben. Az iraki kártyára még két év múlva is szükségük lesz, amikor majd elnököt választanak. Az arabok persze örülnek, hogy veszítettek a republikánusok, de abban tévednek, hogy ettől hamarabb kivonulnak az amerikaiak Irakból.
A magyarok szempontjából nem közömbös, hogy a demokraták győzelmét jelentősen elősegítették a feketék (88 százalékuk) és a spanyol ajkúak (72 százalék). Utóbbiak főleg azért, mert többet várnak a demokratáktól az USA bevándorlási politikájának enyhítését és az illegálisok helyzetének megoldását illetően. Ha a demokraták meg akarják tartani ezeket a szavazókat, akkor valamilyen gesztust kell tenniük a kongresszusban, amely kedvezően érintheti az Amerikában illegálisan élő magyarokat és az otthoni vízumigénylőket is.
