2006.11.16., 2006. évfolyam, 46. szám
szerző: Kulcsár István forrás: 168óra
Az utóbbi hónapok közvélemény-kutatásai egyértelműen Bush elnök fokozódó népszerűtlenségét és a demokraták előretörését jelezték. Közvetlenül a félidős kongresszusi választások előtt már csupán az volt kétséges, hogy csak a képviselőházban, vagy a szenátusban is sikerül-e a demokratáknak megszerezniük a többséget. Az utóbbi következett be. Miért, és mi várható ezek után? Erre kerestük a választ.
A The Washington Post már három héttel a voksolás előtt felmérte a következményeket: „Ha a demokraták november 7-én megszerzik a kongresszus egyik vagy mindkét házát, az eredmény átalakítja Bushnak a hatalomban hátralévő idejét, és drámai módon elbillenti a hatalmi egyensúlyt Washingtonban. A tizenkét esztendőn át gyakorlatilag száműzetésben lévő demokraták módot kapnak a kongresszusban arra, hogy ismét ők kormányozzák az országot.”
Nem véletlen, hogy a múlt heti választás másnapján George W. Bush – a Lajtától keletre szocializálódottak számára némileg meglepő módon – azonnal gratulált a félidős kongresszusi megmérettetésen győztes demokrata ellenfeleinek, mi több, ebédre is meghívta két frakcióvezetőjüket, valamint a képviselőház leendő – értelemszerűen ugyancsak demokrata – elnökét.
Rivális honatyák
Ebben a gesztusban az államfőt nemcsak jólneveltsége és az amerikai politikai kultúra játékszabályai vezették, hanem a kényszerűség is. Az amerikai gyakorlatnak megfelelően a képviselőház és a szenátus (mindkettőben valamennyi – ott nagy hatalmú – bizottságban a többségi párt adja az elnököt) új törvényeket kezdeményezhet, és megakadályozhatja az elnök által beterjesztett javaslatok hatálybalépését. Az alkotmányos okokból már újjá nem választható elnököt kormányzása utolsó időszakában béna kacsának nevezik az Egyesült Államokban. Mivel azonban elnöksége hátralévő csaknem két és egynegyed esztendejében a rivális párt honatyái ellenőrzik majd a törvényhozás mindkét házát, George W. Bush a jelek szerint már idő előtt nagyon béna kacsa lesz, rákényszerülve a konszenzusra, arra, hogy legalább részben velük együtt kormányozzon. Ez irányban tett első lépése a demokraták kereszttüzében álló Donald Rumsfeld védelmi miniszter azonnali menesztése volt.
Dick Cheney alelnök (és persze maga Bush) mellett ugyanis elsősorban Rumsfeldet hibáztatja a közvélemény az iraki háborúért és annak kudarcáért. Elnöke most őt állítja oda bűnbaknak. A 2001. szeptember 11-i terrorakciókat követően az amerikaiak túlnyomó többsége nagy áldozatokra is hajlandó volt a további terrorveszély kiküszöbölése, a tömegpusztító fegyvereket birtokló Szaddám Huszein-rendszer megbüntetése végett. Irakban azonban azóta sem találtak ilyen fegyvereket. Mi több, kiderült, hogy a közép-keleti ország lakosai, ha többségükben nem sírják is vissza a diktátort, az amerikai megszállókból és az általuk rájuk erőltetendő demokráciából nem kérnek. Az amerikai közvélemény azt látja, hogy Irakban évekkel a háború befejezése után is naponta halnak meg katonáik, és hogy éppen e háború következményeként világszerte tovább erősödött az iszlám fundamentalizmus s vele együtt a nyugati világra leselkedő terrorveszély.
Igaz, az amerikaiak ezreinek életét követelő és a százmilliárd dollárokat felemésztő iraki kaland még így is csak az egyik – és valószínűleg nem a döntő – oka volt a republikánusok választási vereségének. Az állampolgárok többsége nem annyira a Bush-kormányzat – Dél-Dakota, Wyoming vagy Utah állam lakóitól fölöttébb távoli – külpolitikájára mondott nemet, mint inkább az elnök párthíveinek erkölcsi botrányaira, a hatalom arroganciájára és korrumpáltságára. A kongresszusi többséget tizenkét éven át birtokló, a büntetlenség langyos vizében lubickoló republikánusok nemcsak sorozatosan botlottak, hanem – domináns helyzetüknél fogva – igyekeztek ezeket a ballépéseket el is tussolni.
Kiderült például, hogy Mark Foley képviselő, aki aktívan sürgette az internetes pedofil bűnözőkre vonatkozó büntetőtételek szigorítását, közben – enyhén szólva – gyanús tartalmú e-maileket küldözgetett 16-18 éves fiúknak. Nem erősítette a republikánusok iránti bizalmat a Jack Abramoff-féle lobbizási-megvesztegetési botránysorozat, de a Katrina hurrikán nyomán bekövetkezett tragédia kezelése sem. És végül nagyon sokat ártott párthíveinek maga az elnök, akinek személyes tulajdonságai, fennhéjázó megnyilatkozásai mind népszerűtlenebbé tették őt a közvélemény szemében.
Drága kampány
Az idei kampány egyébként – a megfigyelők szerint – minden korábbinál durvább és drágább volt. Költségeire (jelentős részben negatív hirdetésekre) 26 milliárd dollárt fordítottak, s ez 18 százalékkal haladja meg a legutóbbi, 2002-es félidős választások kiadásait. Figyelemre méltó, hogy – a politikai széljárást észlelve – a rendszerint főként a republikánus jelöltek kampányába „besegítő” óriáscégek, köztük például a Pfizer vagy a Wal-Mart, ezúttal a demokratákat támogatták nagyobb összegekkel, legalábbis a választási hadjárat utolsó szakaszában.
Mindennek következtében a két nagy párt között ingadozó milliók többsége most visszalendült a demokraták oldalára. Idetartoznak mindenekelőtt olyan régebben szilárd híveik, mint az afroamerikai, az ázsiai-amerikai, a zsidó és a déli államokban élő szavazók, akiktől az utóbbi években mind többen pártoltak át a republikánusokhoz, ám most visszatértek anyapártjukhoz. Az egyébként a republikánusok kemény Kuba-politikájával rokonszenvező spanyol ajkúak jelentős része ugyancsak a demokrata jelöltekre adta voksát.
A kongresszus, sőt az egész amerikai politikai elit képe tehát nem kevéssé változik. A képviselőház leendő elnöke – Nancy Pelosi asszony – személyében első ízben kerül az Egyesült Államok harmadik legmagasabb tisztségébe nő. Ugyancsak első ízben lett tagja az alsóháznak egy muzulmán képviselő, Keith Ellison ügyvéd. És persze Hillary Clinton elsöprő győzelme New Yorkban nyilvánvalóan növeli a szenátor asszony esélyét arra, hogy másfél év múlva sikeresen szálljon harcba pártja elnökjelöltségéért, esetleg éppen a szenátus most megválasztott afrikai-amerikai tagjával, az illinoisi Barack Obamával szemben.
Persze az új összetételű törvényhozás sem fogja gyökeresen átszabni az Egyesült Államok bel- és külpolitikáját. Mindemellett a diadalittas demokraták előállhatnak olyan korábbi javaslataikkal (és jó esélyük van rá, hogy az elnök legalább részben nem vétózza meg azokat), mint például a minimálbér emelése, a diákhitelek kamatának csökkentése vagy az őssejtkutatás költségvetési támogatása.
Ami a külpolitikát illeti, veszíthet erejéből Ázsia prioritása, erősödhet a bizalom az Egyesült Államok és az Európai Unió között. A demokraták hagyományosan szeretik piszkálni az emberi jogok megsértését más országokban, aminek majd bizonyára az amerikai-orosz és kisebb mértékben az amerikai-kínai viszony látja kárát. Enyhülhet valamelyest a Bush által a Gonosz tengelyébe sorolt ázsiai országok, mindenekelőtt az Iránnal és Észak-Koreával szemben folytatott engesztelhetetlen trend.
Rendkívül szűk azonban az amerikai politika mozgástere a legfontosabb helyen: Irakban. Amit ott a Bush-kormányzat a katonai beavatkozással elrontott, azt igen nehéz lesz helyrehozni. Ha maradnak az amerikai csapatok, az országban folytatódik a zűrzavar, és tovább halnak (az iraki civileken kívül) az amerikai katonák. Ha viszont kivonják őket, és – a korabeli vietnamizálás mintájára – megpróbálják a hatalmat „irakizálni”, a jelenlegi majdnem polgárháború alighanem nyílt polgárháborúba csap át, és akár Irak darabokra szakadásához, a térség teljes destabilizálódásához is vezethet.
