Átalakulóban van Európa nagyobbik felének felsőoktatása. A Magyarországon is ezekben az években bevezetett kétszintű rendszer ott működik zökkenőmentesen, ahol elegendő időt hagytak a felkészülésre és az átállásra.
Forradalmi szelek fújnak az európai felsőoktatásban, bár a forradalom nem mindenütt jár olyan felfordulással, mint Magyarországon. Az 1999-ben 29 (máig pedig összesen 45) ország szakminiszterei által aláírt bolognai nyilatkozat értelmében kontinensszerte bevezetik a többciklusú képzési modellt, azaz mindenkinek előbb az alapképzést kell letudnia, aztán mehet – ha akar – a szakirányú mesterképzésre, majd rástartolhat a doktori fokozat megszerzésére.
A tapasztalatok szerint ott mennek a legsimábban a dolgok, ahol időben elkezdték az átállást, de nem akarták a folyamatot – magyar módra – egy-két év alatt lezavarni. A legkönnyebb dolguk a briteknek van, hiszen a bolognai recept alapja az angolszász példa: a brit egyetemeken, főiskolákon hagyományosan két – bachelor- és mester- – ciklusra oszlik a (doktorit megelőző) képzés. De ma már a 259 német egyetem és főiskola által meghirdetett szakok 45 százaléka is e logika alapján működik, pedig a föderális Németországban az oktatás tartományi hatáskör, ezért nincs általánosan előírt, egységes menetrend az átállásra. Talán ennek a laza póráznak is köszönhető, hogy Németországban a bolognai folyamatot nem kíséri ellenállás: a német mérnökök szövetsége, a VDI például határozottan kiállt a kétlépcsős képzés előnyei mellett.
A fokozatosság elvét követik Franciaországban is: 1999-től csak néhány szakon, 2002-ben három egyetemen, az idén pedig – részben vagy egészben – valamennyi felsőoktatási intézményben átálltak az új szisztémára. A reform gyors bevezetése nem volt kötelező, mégis – vagy talán éppen ezért – váratlanul sokan belevágtak. Mivel Franciaországban az állami egyetemek különböző minisztériumok (oktatási és kutatási, kulturális, agrár, védelmi) szárnyai alá tartoznak, e tárcák, valamint a hallgatók képviselői és több szakmai kamara együtt dolgozták ki a reformot. Az átalakítás kereteit egy, az állam által felállított testület határozta meg, de a megvalósítás részleteit az intézményekre bízták. Lendületesebben kezdett az olasz Berlusconi-kormány: a 2001-2002-es tanévben történő átállást törvények és rendeletek tették kötelezővé valamennyi felsőoktatási intézmény számára. Nem is mentek simán a dolgok: a diákok egy része még mindig úgy érzi, nem volt elég ideje az átalakítással járó változások megismerésére.
A pápánál is pápább olaszokkal ellentétben máshol megengedik a kivételeket, még a példaadó Nagy-Britanniában is. A londoni oktatási minisztérium jelentése szerint a szigetországi felsőoktatásban egyfajta szigetként maradt fenn az úgynevezett integrált mesterképzés. Ennek lényege, hogy a négy-, esetleg ötéves tanulmányi időszakot nem bontják szét bachelor- és mesterperiódusra, hanem a kurzus végén nyomban mesterdiplomát kapnak a diákok. A brit Matematikai Tudományok Tanácsa (CMS) májusban közleményben állt ki a matematikusok ötödét érintő, de számos más szakon is bevett képzési forma megtartása mellett. A CMS szerint Nagy-Britanniának lépéseket kell tennie az integrált mesterképzés elismertetése érdekében, mint ahogyan az egyéves mesterszintű képzést is sikerült lenyomnia a bolognai társak torkán. A közösségi megállapodás értelmében ugyanis az alapképzés három, a mesterperiódus két, a doktori pedig ugyancsak három évig tart. Elfogadtatva azonban, hogy nem a képzés időtartama, hanem a minősége számít, Nagy-Britanniában egyetlen esztendő alatt lehet mesterfokozatot szerezni. Igaz, egy teljes naptári évről, nem pedig a szokásos kilenc hónapos tanévről van szó.
Kivételezettek Németországban is vannak. Egyes területek, például az orvosképzés felmentést kaptak a kétlépcsős rendszerre való áttérés alól. Nem úszta meg viszont a tanárképzés. A hároméves alapképzés során kizárólag a választott szaknak megfelelő diszciplínákat oktatják, a pedagógiában majd csak a – tanári állások betöltéséhez, a magyarországi helyzethez hasonlóan, itt is szigorúan megkövetelt – mesterképzés idején kell elmélyedni. Aki nem jut el idáig, az bachelordiplomával a zsebében keres állást magának: ha ttk-s volt, akkor valahol az ipar középszintjén, ha bölcsész, akkor általában a kulturális életben vagy a közigazgatásban próbálkozhat eséllyel.
Belgiumban viszont – ahol a felsőoktatás a flamand, a francia és az egyetlen pedagógiai főiskolával rendelkező német nyelvi közösség kizárólagos hatáskörébe tartozik – az orvosképzők sem maradnak ki a kétszintűsítésből. Csupán annyi könnyebbséget kaptak, hogy miközben országszerte 2009-ben fejeződik be az átállás, az orvosi és az állatorvosi karokon, ahol a képzés két szintje összesen hét, illetve hat évig tart, az átmeneti időszak kitolódik 2010-ig, illetve 2011-ig.
Bár az 1999-es aláírók között nem volt ott, utóbb Izrael is csatlakozott a bolognai folyamathoz, és tapasztalatai sem érdektelenek, hiszen a közel-keleti állam már 1948-as megalakulása után átvette az angolszász receptet. Az izraeli egzotikumok egyike, hogy miközben a humán szakokon az alapképzés ott is három-, a természettudományi területeken általában négyéves. Az orvos-, a gyógyszerész- és az építészmérnöki oktatás ott is kimaradt a kétszintűsítésből, de az orvosképzéssel kapcsolatban hozzá kell tenni: egyelőre. Az idén ugyanis a Tel-avivi Egyetemen bevezették a hároméves pre-med képzést; ennek befejezése – majd egy sikeres felvételi vizsga – jogosítja fel a hallgatót a további négy éven át tartó orvosi tanulmányokra. Egy pre-med diplomával nem sokat lehet kezdeni, az gyakorlatilag biológus vagy biokémikus végzettségnek felel meg – ismerte el a HVG-nek Jehezkiel Táler, az Izraeli Felsőoktatási Tanács elnökhelyettese, a haifai egyetem professzora, hozzátéve, hogy a kétszintűsítés elsősorban azért előnyös, mert hétről négyévesre rövidíti le a legtöbb állami pénzt felemésztő orvosképzést. A tel-avivi példát mindenesetre a másik négy izraeli orvosi egyetem is követni fogja.
Németországban viszont annak örülnek, hogy a kétlépcsős képzés le fogja rövidíteni az egyetemeken és főiskolákon töltött időt. Eddig akár nyolc-tíz évig is el lehetett húzni a diploma megszerzését, s közben egy-egy félévet kihagyva, a diákkedvezményekkel élve, dolgozni, utazgatni. Az új rendszer erre kevesebb lehetőséget ad. Különösen az alapképzés lett „iskolásabb”, vagyis szigorúbb; a berlini Humboldt Egyetem előadásain például ismét előkerült a már jószerével feledésbe merült jelenléti ív. A hallgatók mindenesetre érzik a versenyhelyzetet, hiszen az első három évben azért is meg kell küzdeniük, hogy továbbléphessenek. Egyetemenként változó, hogy az addigi eredmények vagy felvételi vizsga alapján döntik-e el, ki mehet tovább a mesterfokozat megszerzéséért.
A HVG által csokorba gyűjtött tapasztalatok azt is jól jelzik, hogy a kétszintű rendszer bevezetése után mindenütt szükség van több-kevesebb tanulóidőre. Mindkét úttörőnél, Nagy-Britanniában és Izraelben jóval nagyobb becsülete van a bacheloroklevélnek, mint a kontinentális Európa országaiban. A brit egyetemi és főiskolai vezetőknek egy néhány éve közzétett felmérés szerint a fele nem lát kivetnivalót abban, ha egy diák már az alapképzés után otthagyja az iskolát, míg Németországban csak 10, Spanyolországban és Svájcban 7, Franciaországban pedig 4 százalékos ez az arány. (Igaz, a foglalkoztatási mutatók némileg árnyalják ezt a képet: a brit Felsőoktatási Statisztikai Ügynökség 2005-ös adatai szerint a mesterképzést végzetteknek 4, a bacheloroklevéllel rendelkezőknek pedig a 6,6 százaléka nem talált magának munkát.) A bolognai újonc Olaszországban eközben a munkaadók még azt sem igen értik, melyik új diplomafokozat milyen réginek felel meg, ezért jobban bíznak a hagyományos oklevéllel jelentkezőkben – igaz, helyi vélemények szerint ebben a bevezetés erőltetett tempója is ludas.
