2006.11.15., 2006. évfolyam, 45. szám
szerző: Hegyi Gyula forrás: 168óra
cimkék: glóbusz, Izrael, vélemény
Válságövezetből válságövezetbe utazgatsz? Ezt kérdezte tőlem ironikusan egy régi ismerős, amikor összeakadtunk a budapesti repülőtéren, s meghallotta, hogy a tel-avivi gépre várok. Pedig az egykori kolléga nem tudta, hogy nem is Izraelbe, hanem a megszállt Palesztinába készülök. Oda, ahol a palesztinok nemcsak az izraeliekkel, hanem egymással is harcot vívnak. Jobb esetben a retorika, máskor a fegyverek eszközeivel.
Az Európai Parlament tényfeltáró missziót küldött Izraelbe és Palesztinába, s ennek voltam egyetlen magyar (sőt új tagállamokból érkező) tagja. A delegáció vezetője egy olasz asszony, a harmadik világot támogató fejlesztési bizottság elnöke, a kommunista frakció ismert személyisége. Első délután Kelet-Jeruzsálemben találkozunk, egy arab szállodában, ahová szobánkat foglalták. A szállodába az ortodox zsidók negyedén át vezet az út. Esténként elnézem a kaftános, fekete kalapos, középkori hangulatot idéző ortodox zsidókat, néhány sarokkal odébb a földig érő lepelbe és kendőbe zárkózó,
hagyománytisztelő palesztinokat, a szállodában pedig a világias, divatosan öltözött arab fiatalokat. Ismét felkavarodik bennem az, ami mindig megcsap Jeruzsálemben. Ez a város, ősi nevéhez illően, valóban a béke városa lehetne, sokféle hit, nyelv, szokás türelmes együttélésének példája, a vallás és a kultúra több évezredes történetének varázslatos és eleven ötvözete.
Ellentétek
Ám Izraeliek és palesztinok, laikus és ortodox, telepes és békepárti zsidók, muzulmán és keresztény vallású, mérsékelt és radikális arabok indulatai egymásnak feszülnek. Pedig alighanem a világ legdinamikusabban fejlődő idegenforgalmi látványossága lehetne Jeruzsálem. Itt nem csupán műemlékekben, halott kövekben, hanem élő emberekben és szokásokban is egymásra rétegződik a történelem.
Miért is nem élnek békében egymással? Voltaképp ennek felderítésére szolgálna egy tényfeltáró misszió. Első nap Ramallahba megyünk, az ideiglenes palesztin fővárosba. Találkozunk a palesztin parlament néhány tagjával azok közül, akik szabadlábon vannak: a képviselők egyharmadát ugyanis letartóztatták az izraeliek. Aztán meglátogatjuk azokat az aktivistákat, akik a letartóztatottak szabadon bocsátásáért küzdenek. Majd fogad minket Mahmúd Abbász, a Palesztin Hatóság elnöke. Főhadiszállása egy régi laktanyában van. De a Hamasz hívei aligha érzik magukénak a Fatah fellegvárát. Pesszimista szakértők szerint „a levegőben lóg” a két szervezet közti összecsapás, tehát a palesztin polgárháború. Abbász elnök azonban, szokása szerint, békét és kibontakozást ígér, Hamasz-Fatah-egységkormányt és gyors rendezést. Tudja, hogy a Nyugat számára ma ő az egyetlen tárgyalóképes palesztin vezető, ennek megfelelően békés, szinte leereszkedő stílusban társalog velünk.
Megemlítem, hogy számos honfitársa magyar egyetemen végzett, s ha valóban béke lenne, rájuk alapozva újra lehetne építeni a magyar-palesztin kapcsolatokat. Hungary, mondja, s felderül az arca. Magyarországot, ezt nem először tapasztalom, ebben a térségben mindenki ismeri és elismeréssel emlegeti. Itt senki sem keveri össze Budapestet Bukaresttel.
Aztán szívderítőbb találkozás következik. Izraeli katonatisztek és börtönből szabadult palesztin harcosok egy csoportja békemozgalmat alapított, őket látogatjuk meg valahol Ramallah és Jeruzsálem között. Ám békemozgalmuk nemcsak jelszavakat ismételget. Az izraeliek által épített fal sok helyen elvágja a palesztin falvakat az olajfaültetvényektől, ezért az arabok nem tudják leszüretelni a termést. A mozgalom izraeli tagjai összeszedik helyettük az olajfák termését, aztán átadják a határon a tulajdonosoknak. Aki ezt kitalálta, az többet tud a békéről, mint száz teoretikus.
Pokoljárás
Másnap Haifába megyünk, s meglátogatunk néhány olyan helyszínt, ahova nyáron becsapódtak a Hezbollah Libanonból kilőtt rakétái. A sors furcsa fintoraként az egyik az Izraeli Kommunista Párt arab nyelvű napilapjának szerkesztőségét rombolta szét a Hariri utcában. Tudatos célzásról nem lehet szó, hiszen a rakéták találati pontossága néhány kilométer, ezen belül véletlenül csapódtak be valahol a városba vagy jobb esetben a tengerbe. Délután a város alpolgármestere fogad minket. Egyben a helyi zöld párt vezetője is, amit a delegáció zöld tagjai kitörő örömmel fogadnak. Ő az első az utunkon, aki nemcsak az izraeli-palesztin konfliktus véres és kevésbé véres részleteiről, hanem jólesően unalmas „szakpolitikáról”, a környezetvédelemről is beszél. Haifa fekvése gyönyörű, de a közeli ipari üzemek miatt egész Izraelben itt a legnagyobb a rákos megbetegedések aránya. Az ipari üzemek kitelepítése ezért éppoly fontos számára, mint a nemzetvédelem. A háború árnyékában szinte megnyugtató környezetszennyezésről hallani. Az alpolgármester büszke arra, hogy Haifa zsidó és arab lakóinak békés egymás mellett élését nem zavarta meg a háború, s a Hezbollah rakétái talán még erősítették is ezt az érzést. De a békének ebben az izraeli mintavárosában is az a benyomásom, hogy ez csak egymás mellett, de nem együttélés. Frissen préselt narancslevet iszom az oroszul beszélő zsidó asszony bárjában, aztán arab étteremben ebédelek a többiekkel.
Mindez mégis csak előjáték az utazás legizgalmasabb részéhez. Harmadnap nem feltámadunk, hanem alászállunk a poklokra. Átkelünk a hermetikusan körülzárt és folyamatos izraeli támadás alatt tartott Gázai övezetbe. Sohasem gondoltam, hogy egyszer eljutok ide. Az átkelés kis csapatunknak közel két óráig tart, az izraeliek udvarias szőrszálhasogatással igyekeznek távol tartani az idegeneket a zónától. A két óra alatt alig néhány külföldit és egy-két kivételezett palesztint látunk az átkelőnél. Amikor végre szabad az út, végtelenül hosszú, fedett folyosón gyalogolunk át Izraelből a Gázai övezetbe. A túloldalon egy frissen lerombolt gyár látványa fogad, két nappal azelőtt bombázták le az izraeliek. A Fatah fegyveresei már várnak ránk. Több tucat rendőr, akiket a védelmünkre rendeltek mellénk. Ahogy géppisztolyaikkal hadonásznak, egy pillanatra nem a védelem szó jut eszembe róluk. De nagyon barátságosak, hosszan fényképeztetik magukat a delegáció tagjaival. Legtöbbjük szinte kamasz még, megszállásba született és örökös háborúban felnőtt fiatal. Aztán megindul a konvoj. Egy régi minibuszba terelnek bennünket. Ahogy leülök, vastagon száll fel a por az ülésből. Legelöl szirénázó rendőrautó robog, előttünk és mögöttünk pedig egy-egy teherautó, amelynek platóján ég felé emelt géppisztollyal kapaszkodnak fegyveres kísérőink. Állandó vijjogás közepette száguldunk végig az egybeépült településeken. Az övezet 360 négyzetkilométerén közel másfél millió ember zsúfolódik össze. Amióta tart a blokád, az övezetből se szárazföldön, se levegőben, se vízen nincs kijárás, s az élelmiszerek, segélyszállítmányok, gyógyszerek behozatala is szinte lehetetlen. (Mint egyik vendéglátónk mondja, a csempészeknek viszont minden lehetséges.)
Gáza város központjában fogadnak minket a palesztin parlament helyi képviselői. A Fatah, a Felszabadítási Front és a Keresztény Közösség delegáltjai, s Dzsamilla, a sokgyerekes palesztin asszony a Hamasztól, aki egy időben interjúk tucatját adta a CNN-nek, BBC-nek és a világ többi vezető tévéállomásának. Ő a mozgalom „emberi arca”, aki a hagyománytisztelő, de a felszabadult palesztin nőt jeleníti meg az erre fogékony médiában.
Vendéglátóink elsorolják mindazt a rosszat, amit az izraeli blokád jelent az övezet lakóinak. Szóba hozzuk, hogy nem szabadna rakétákat kilőniük a környező izraeli településekre, s egyszer és mindenkorra szakítaniuk kellene minden terrorcselekménnyel. Meghallgatnak bennünket, de érdemben nem válaszolnak. Néhányan közülük a palesztin egységet dicsérik, de akad, aki szerint bármikor kitörhet a polgárháború a fegyveres milíciák között. Két órán át elbeszélgetünk egymás mellett, miközben mi segíteni szeretnénk nekik, s ők rá vannak szorulva a mi (azaz az Európai Unió) segítségünkre.
Aztán egy irodaház hatodik emeletén egy helyi bankár vendégeként üzletemberekkel, újságírókkal, civil aktivistákkal találkozunk. Ők a blokád mindennapjairól beszélnek. A határon várakozó és megrohadó gyümölcsről, a kettészakított családokról, a hosszú hetekig tartó bankátutalásról és a körülzárt övezetben felgyülemlő erőszakról. Melynek – idegenek nem lévén – elsősorban nők az áldozatai. Az európai módra öltözött, szép, fiatal újságírónők még a régi, nyugatos és iskolázott Palesztinát idézik, de ez már kivétel az egyre fundamentalistább közegben. Míg a végtelen panaszokat hallgatom, az ablakon át a tengert látom. Az utca egy kis halászkikötőbe fut, s mögötte ott hullámzik mélykéken. A bankár elkapja pillantásomat, s elmondja, hogy a halászbárkákat hat mérföldes távolságra engedi kihajózni az izraeli partvédelem.
Felkeressük a legnagyobb gázai kórházat. Talán nem is a tragédia a legmegrendítőbb, hanem az igyekezet. Az intenzív osztályon bombasérült betegek fekszenek, köztük egy kisfiú, aki már örökre agysérült marad. Amikor megsebesült, nem tudták átvinni Izraelbe, Gázában pedig nincs agysebészet. A vesedialízis telt házzal működik, a harminchat gépből huszonvalahány még működik, mindegyikre jut beteg is. Ha nem lövik ki éppen az áramot. A kezeltek körül ott ül a családjuk, burnuszban, klepetusban vagy lefátyolozva, s ettől a dialízisteremnek a háború és az ínség közepén megejtően barátságos hangulata támad. Az igazgató elmondja, hogy minden hiányzik: a gyógyszer, a felszerelés, az ápolónő és persze a pénz. Csak orvos van elég. A városban sok az orvos, s mindegyikük ég a vágytól, hogy dolgozhasson. (Az Európai Unió valami pénzt is átutal nekik.)
Konvojsziréna
A kórházból a sajtóközpontba robogunk. Gázában három napilap jelenik meg, tévéállomások is vannak, s a fiatal újságírók első pillantásra semmiben sem különböznek európai kollégáiktól. Míg velük beszélgetünk, kísérőnkhöz fegyveresek újabb és újabb cédulákat adnak be. Hamarosan megtudjuk, hogy ottlétünk néhány órája alatt a déli részen palesztin bandák elraboltak egy spanyol újságírót, északabbra pedig az izraeliek támadtak, két halottat hátrahagyva. Közvetlen közelről megcsap minket a háború lehelete. Ígérem, épségben kiviszem innen magukat, mondja komolyan kísérőink vezetője. Hamarosan megint a szirénázó konvoj közepén ülünk.
Az erezi határátkelőnél már csillagfény alatt várunk az átkelésre. Felettünk izraeli léggömb kamerája rögzíti folyamatosan a látottakat, ezúttal tizenkét európai parlamenti képviselőt, ahogy a palesztin oldalon ácsorog. Búcsút veszünk lelkes rendőreinktől, s nem tudok szabadulni attól a gondolattól: vajon hányan érik meg közülük a következő esztendőt vagy akár napokat. (Még haza se érek Budapestre, amikor minden eddiginél hevesebb harcok kezdődnek az övezetben.) Az izraeli oldalon kényelmes buszba szállunk, s késő este Kelet-Jeruzsálemben vacsorázunk. A hangulat kellemes, de nem túl elégedett. Sok újat nem tártunk fel. A palesztinoknak fel kell hagyniuk a terrorral és a rakéták ostoba kilövöldözésével, s el kell ismerniük Izrael állam létét. Az izraelieknek pedig abba kell hagyniuk a nyugati part megszállását és Gáza bojkottját. Mások is rájöttek már erre. De ki kezdje, hogyan, és milyen fundamentumra épüljön a békéhez elengedhetetlen kölcsönös bizalom? Erre, mint annyi „napnyugati bölcs” a Közel-Keleten, mi sem találtunk választ.
Másnap összecsomagolok, elrakom a háborús élményeket és a nyári ruhákat, s visszarepülök Budapestre, ahol mindenki az itteni erőszak következményeit latolgatja.
