2006.11.10., 2006. évfolyam, 45. szám
forrás: 168óra
Nem is olyan rég írtam egy cikkben, hogy az „56-os forradalom 20. századi történelmünk talán egyetlen közösen vállalható hagyománya. Ezt ma sem gondolom másként.
Éppen ezért figyelemre méltó, hogy az 50. évforduló nem a forradalomról, az emlékezésről szólt, hanem éppen ennek erőszakos megakadályozásáról. Számomra nem is az a legdöbbenetesebb, hogy néhány ezer radikális fiatal épp ezen a napon nyújtotta a forradalom paródiáját, hanem hogy börtönbe lehetett kívánni egy szelíd tudós embert, a kommunista diktatúra által többször meghurcolt, „56-os elítélt Kosáry Domokost. És hogy ezt senki nem kérte ki magának. Ez a csend 2006 októberének egyik legnagyobb botránya.
Veszélyes öncsalás, ha ezeket a radikálisokat kizárólag a Fradi B-középpel vagy/és holmi bűnöző elemekkel azonosítjuk. Nem tudom, a mai fiatalok mekkora százaléka sorolható, sorolja magát a szélsőjobbhoz, valahol az elviselhetőség határán van ez az arány. De az igazi kihívás, hogy mi vallunk kudarcot, amikor képtelenek vagyunk számukra valódi jövőképet nyújtani.
A másik közös kudarcunk, hogy magunk sem ismerjük a demokrácia, az emberhez méltó lét alapvető illemszabályait. A köztársasági elnököt számos bírálat érte az utóbbi hetekben, vagy azért, mert nem szólalt meg, vagy éppen fordítva, mert a politikai véleményét artikulálta. Az igazi mulasztása, hogy nem tette egyértelművé: az általa megtestesített Köztársaság eszménye összeegyeztethetetlen a nyilasokra rímelő árpádsávos zászlókkal és egyéb fasisztoid (akár „pusztán”) antiszemita megnyilvánulásokkal.
Tökéletesen igaza volt, amikor demokrataként leszögezte: a forradalmat elfojtó Kádár János kultusza nem egyeztethető „56 emlékével. Csakhogy ugyanígy elfogadhatatlan a demokráciában a másik, a fasiszta diktatúra bármiféle reminiszcenciája. Nem mentség az egyikre, hogy a másiknak még több áldozata volt.
Felfoghatjuk az elmúlt heteket a magyar demokrácia első igazi erőpróbájának, ma már akár azt is mondhatjuk, hogy lényegében egy percre sem fenyegette igazi veszély. De azért mély sebeket kapott – a köztévé megszállása a legmélyebb. Talán ráébresztett minket arra is, hogy tanulnunk kell a demokráciát, az államhatalomnak, erőszakszerveinek, politikai osztályának s nem utolsósorban nekünk, állampolgároknak.
Az önmagát felfalni próbáló politikai osztály csődöt mondott, erőből nem megy. Ránk vár a romok eltakarítása.
Ütközzenek a reformelképzelések, az elemzések, akár történelmünk sorskérdéseiről alkotott megalapozott vélemények. Ezek ereje épp abban van (lenne), hogy nem tarthatnak igényt holmi abszolút „igazságra”, pusztán számba vennék azokat az igazságokat, amelyek artikulálására a „politika” alkalmatlannak bizonyult.
Mert Magyarország történelme során soha annyira nem volt szabad és független, mint 2006-ban. Éljünk
vele.
