2006.11.10., 2006. évfolyam, 45. szám
szerző: Aczél Endre forrás: 168óra
Semmi meglepetés. Tudni való volt jó előre, hogy a bagdadi különleges törvényszék, amely a volt iraki diktátor, Szaddám Huszein perében ítélkezni volt illetékes, egy szép nap (amely vasárnap volt) kötél általi halállal sújtja a vádlottat sokféle bűne közül az egyikért: a síita többségű Dudzsail falu 148 lakójának lemészároltatásáért. Ez az eset közel negyedszázada történt; kiváltó oka az volt, hogy a helységben – sikertelen – merényletet kíséreltek meg Szaddám ellen.
Szaddámnak és a vele együtt halálra ítélteknek (plusz két fő, egyikük sem volt kulcsembere a diktatúrának) módjuk van fellebbezni ugyan, de tudós elmék azt mondják, hogy nincs olyan instancia, amely ennek a keresetnek helyt adna, kivált nem a diktátor esetében. Szaddámot fel fogják kötni. (Ha nem ezért – bár ezért már biztosan -, akkor százezer lázadó kurd gázzal és más eszközökkel való lemészárlásáért 1987-88-ban.)
Az ítéletet nyilvánosan három fórumon helyeselték. Mindenekelőtt az egykori dráma túlélői – ez tökéletesen érthető. Azután az „új Irak” síita többségű és vezetésű kormánya – érthető ez is. Végül az Egyesült Államok és Nagy-Britannia – ez meg végképp. Az Európai Unió – jellemző módon – nem az ítélettel, hanem az ítélet végrehajtásával helyezkedett szembe, merthogy mást nem is tehetett: a közösség, amelynek mi is tagjai vagyunk, régesrég „kiközösítette” a halálbüntetést.
Ami pedig Irak népének reakcióját illeti, az ugyancsak az elvárható mezsgyék mentén lángolt fel. A síita többség, amelyet Szaddám rendszere módszeresen elnyomott, ünnepel. A hátország (Irán) nem kevésbé. A szunnita kisebbség, amelyre a diktátor, az uralkodó párt (Baath) és annak erőszakszervei (hadsereg, rendőrség, biztonsági szolgálat) támaszkodtak, vagy fogcsikorgatva hallgat, vagy tiltakozik.
Hogy ebből mi nő ki még – azért „még”, mert máris de facto polgárháború zajlik a vallásfelekezetek között -, azt majd meglátjuk. Jelentős téteket lehet tenni arra, hogy az előjogaikat sirató szunniták az eddiginél is brutálisabb formában próbálnak majd elégtételt venni mentoruk elítéléséért/haláláért, amit aztán majd a magánhadseregekben bővelkedő síita többség „természetben” viszonoz. Semmi nem fog változni – legfeljebb ami eddig rossz volt, még rosszabb lesz.
Szeretném leszögezni, hogy Irakban ma, éspedig egyetlen napon – némi túlzással – épp annyi ártatlan ember esik áldozatul a felekezetközi erőszaknak, mint amennyi huszonnégy évvel ezelőtt Szaddám martalócainak kezétől Dudzsail faluban elesett. Ergo a napi tömeggyilkosságokhoz szokott szerencsétlen irakiak képzeletét nem gyújtja fel nagyon az az eset, amiért a volt elnöknek halállal kell(ene) lakolnia. Ami pedig a kurdokkal történt, aziránt az arabok – akár síiták, akár szunniták – jórészt közönyösek.
Ítélet előtt és után
Ugyancsak nyugtázandó, hogy az erőszaknak az a – nagyobbrészt vallási gyökerekből táplálkozó – formája, amely az Irak elleni háború, a szövetségesek betelepülése és Szaddám elfogása óta meghonosodott, a diktátor idejében ismeretlen volt. Ő vaskézzel törte le azokat a centrifugális törekvéseket, amelyek ma Irak állami egységét veszélyeztetik. A hajdanvolt béke utáni nosztalgia egyre inkább „fényezi” a diktatúra éveinek emlékét.
Elvileg az irakiaknak büszkéknek kéne lenniük arra, hogy – ellentétben számtalan történelmi precedenssel – ők maguk ítélkeznek a megdöntött diktátor felett, nem pedig egy nemzetközi törvényszék (lásd még: Nürnberg, Hága). Ám tartok tőle, hogy ez a tény, demokratikus tradíciók híján, szinte teljesen hidegen hagyja az iraki nép túlnyomó többségét, zsigeri érzületeit egy kicsit sem csillapítja. Az amerikai-brit szövetséges erők helyzetét pedig nem könnyíti, holott a Szaddám-pert eleve erre „találták ki”.
Azt gondolom helyesnek, ha tekintetünket egy olyan pontra merevítjük, amely túl van a pörön. A kérdés tudniillik az ítélet előtt is az volt, és az ítélet(végrehajtás) után is az lesz, hogy lehetséges-e egy viszonylag nyugodt és békés demokrácia javára megnyerni az iraki háborút. Kevesebb idegen katonával – ezt már tudjuk – nem.
Győzelmi retorika
A gyors ütemben és jelentős anyagi áldozatok árán kiképzett iraki fegyveres és biztonsági erők – bármennyire legyenek is reprezentatívak (azaz a három nagy közösséget, a síitát, a szunnitát és a kurdot képviselők) – mind a mai napig minősítetten nem alkalmasak arra, hogy elejét vegyék az országot elárasztó fegyveres erőszaknak, a terrornak. Bush amerikai elnök pár nappal a november 7-i, időközi kongresszusi és kormányzóválasztások előtt ismerte be, hogy csalódott a dolgok alakulása miatt. Noha – egészen természetesen – nem volt hajlandó föladni győzelmi retorikáját, mert ezzel demokrata ellenfelei malmára hajtotta volna a vizet; taktikainak mondott változásokat ígért, ami önmagában felért egy önrevízióval.
Csak azt nem tudjuk – ő sem tudja -, ez miként fog megvalósulni.
E pillanatban (lapzártakor) nem tudni, miként alakulnak a belső erőviszonyok az amerikai törvényhozásban. De ez nem perdöntő szempont. Igaz, hogy a demokraták zömmel az Irakból való gyors vagy kevésbé gyors visszavonulás mellett vannak (ugyanazt gondolják az „irakizálásról”, mint amivel hajdanán a „vietnamizálás” végződött), de megnézem én azt az esetleg demokrata többségű képviselőházat, amely majd olyan fokon von el forrásokat az iraki háborútól, hogy az az ott szolgálatot teljesítő százötvenezer amerikai katona biztonságát veszélyeztesse!
Ez – tudomásul véve azt is, hogy az elnököt és főparancsnokot továbbra is George W. Bushnak hívják, s miniszterei is a helyükön maradhatnak akár – nem tapintható perspektíva. A hanyatt-homlok távozás valószínűleg végső anarchiába sodorná Irakot, és alapjában rendíthetné meg az Egyesült Államok közel-keleti pozícióit.
Végtére is minden mindennel összefügg. Vietnam föladása annak idején nem rendítette meg Amerika geostratégiai pozícióit. Igaz, hogy Indokína mint olyan, elveszett, de a mélységesen mély szovjet-kínai ellentétek miatt még az sem volt kimondható, hogy a félsziget az „ősellenség” zsákmánya lett. Irak viszont könnyen az Irán által képviselt agresszív iszlám játékterévé válhat, s ebben az értelemben (minden olajkincsével egyetemben) a Nyugat-ellenesség centrumává. A szövetséges visszavonulástól erőre kaphat az öszszes Irán (és részben Szíria) által támogatott terrorszervezet; Izrael veszélyeztettsége automatikusan megnőhet. Hasonló mértékben csökkenhet Amerika barátainak (Szaúd-Arábia, a sejkségek, Egyiptom, Jordánia) befolyása, illetve – ami még riasztóbb – növekedhet ezekben az országokban az amúgy is jelen levő iszlám fundamentalizmus befolyása. Le, egészen Szudánig.
Méltányos osztás?
Amivel azt óhajtanám mondani, hogy bármilyen futóhomokra épült is az iraki háború, Szaddám megdöntése, Irak demokratikus „mintaállammá” való kiépítésének szándéka, a „point of no return” – a pont, ahonnan nincs visszalépés – nagyjából-egészéből látható, megfogható. Az iraki belső erők megegyezésének – méltányos osztozás a hatalmon és pénzen, egyebek között az olajkincsen, ami nagyon lényeges – nincs alternatívája. Ha ezt történetesen sikerülne békés úton véghezvinni – amihez „csak” az ottani politikai osztály érettsége és kompromisszumkészsége volna szükséges -, az minden világok legjobbika volna. Azért még, tisztesség ne essék szólván, meghalni is érdemes.
Ha viszont ezt az osztozást az erőszak kényszerítené ki, azaz az iraki egységállam gyakorlatilag három részre szakadna, és csak nevében maradna fönn, de legalább fönnmaradna, kihasított, elrabolt javakkal, az sem a legrosszabb megoldás. A polgárháborúknak nemcsak romboló, hanem tisztázó jellegük is van: végig lehet asszisztálni őket, olykor lábhoz tett fegyverrel. Már ami Amerikát és szövetségeseit illeti.
