2006.10.20., 2006. évfolyam, 42. szám
szerző: Bölcs István forrás: 168óra
cimke: vélemény
Akkoriban épp menekültünk. Nem jószántunkból, hanem mert a Magyar Királyi Honvédvezérkar úgy döntött, hogy a várost, ahol laktunk, hadműveleti területté nyilvánítja, kényszerkiürítését elrendeli. Erről falragaszokon tudósította mindazokat, akik tudtak olvasni.
Persze a fene se akart elmenekülni. Békés és konszolidált társadalmi formációban éltünk addig, nemigen tudtuk elképzelni sem, hogy valaki elzavar bennünket hazulról, belehajszol valami átláthatatlanba, erőszakot követ el rajtunk. (Később aztán megtanultuk. Hol ilyen, hol olyan zászlók, pártok, jelszavak jegyében.) S hogy ne menjünk messze, hamarost jöhessünk vissza, ha a bajok elmúlnak – s akkor még mi is azt hittük, amit sokan, a magyar középosztály nagyobbik fele, hogy csakugyan így lesz -, apám egyik barátjához kéredzkedtünk be, mentünk ki,
Ernő bácsiékhoz, a tanyára. Ősz volt, szép október. Az elején még volt valami simogató is a fényekben, az ágyúszó messziről gurgulázott. Akkor fordult szó szerint véresre, amikor beszállásolt a házba egy fogatolt osztag, amely lőszert szállított a betörő szovjet harckocsiék elreteszeléséért küzdőknek a frontra. Visszafelé, a trén szekerein megjelentek az első menekülők. Felkötött karúak, véresek, sebesek. Többnyire civil ruhát kerestek.
Elébb kiürítették Ernő bácsi szekrényeit, aztán a szomszéd tanyákét, végül lehúzták a rongyokat a madárijesztőkről.
A tisztek esténként velünk vacsoráztak. Az egy szem pianínón – mint a giccsben – ott klimpírozta gyertyafénynél a „fiatal kis gyerekarcú hadnagy”, hogy „minden elmúlik egyszer, minden a végéhez ér”.
Na de hogy ilyen rohamosan, azt aligha mérhettük fel. Annál is kevésbé, mert a század tisztjei erre a profetikus dalra táncoltatták tizenhat és tizenkilenc éves nővéreimet, amint egy melodráma második felvonásában illenék.
Az ágyúszó erősödött, s apám, akinek a vállán volt minden családi döntés kizárólagos felelőssége, tanácsot kért a századparancsnoktól: menjünk, maradjunk? A főhadnagy azt mondta: ne maradjanak. A lányok miatt. Holnap az egyik üres szekéren hátravitetem magukat. Aztán tovább, ahogy tudnak.
Nem mondom el a vándorlás stációit, elég az hozzá, hogy ezen a novemberi délutánon, valamikor hat óra után, annak a pesti lakásnak az ajtaján, ahol meghúztuk magunkat, csöngettek. Pontosabban: csöngettek és dörömböltek egyszerre. Akkoriban persze mindenki menekült, nem volt a mi sorsunkban semmi különös, aki nem ment magától, azt vitték. Így ennek a – számunkra átmenetileg menedékhelyül szolgáló – lakásnak a gazdáját is, aki „civilben” vámtiszt volt, családostól besorolták valamelyik kiürítő vonathoz, s aki a parancsot megtagadta, azt felkoncolták. (Ezt ígérték.) Derék befogadónk éppen búcsúzkodás céljából volt nálunk akkor. És mint mozgósított tartalékos tiszt, első világháborús hadfi természetesen most is mundért viselt. („Ismét harcol a magyar…”)
Anyám – mert ez a történet róla szól elsősorban – talán épp teát akart főzni a konyhában a messze útra indulónak, s magam ott lábatlankodhattam mellette, amikor a csengetéssel egy időben rugdalni kezdték a bejárati ajtót. Gyerekként nem szerettem, ha szüleim arcán rémületet láttam, ők a biztonság referenciapontjai voltak nekem. Minden sértés, amitől megijedtek, engem is ért. Máig tartóan.
Talán némileg reszketve nyitott ajtót a mamám, s a résbe rögtön benyomakodott egy pisztoly. A kéz, amely felénk lóbálta, fekete kabátujjba volt bújtatva, a könyöke felett karszalag. Piros-fehér árpádsáv és zöld nyilaskereszt. A taknyos, ám rémisztő pártszolgálatos ordítva kérdezte: ki van a lakásban? Miért nem sötétítettünk el? Miért adunk fényjeleket az ellenséges bombázóknak? Igazoljuk magunkat!
Én, a kilencéves. És a mamám, a menekülő.
Sok esélyt nem adtam magunknak, láttam anyám zavarán. Hisz a kérdésekre normális válaszok aligha mondhatók azon kívül, hogy eszerint valamelyik ablakon nem eresztettük le a redőnyt, amiért azonban a kilátásba helyezett főbelövést talán méltánytalan, kissé túlsúlyos reakciónak tartottuk.
A vendég ordítozásának hallatán – a legjobbkor – kilépett a szobából házigazdánk, teljes harci díszben, egyenruhában, antantszíjjal, pisztolytáskával. És ráripakodott a nyikhajra: – Jelentsen!
Volt annak az „alázatosan jelentemre” alapozott, kevés rokonszenvet érdemlő társadalomnak egy erőszakos, bizonyos helyzetekben hasznosítható drillje. Annak a reflexe, hogy aki hangosabban ordít, aki egy számmal nagyobb egyenruhát hord, azzal szemben meg kell hunyászkodni. És ez a szolgaparancs a söpredékben is élt.
Így a rém összecsapta a bokáját, és azt mondta:
– Főhadnagy úr, S. Kovács Antal pártszolgálatos alázatosan jelentkezem.
– Mit zajong itt? – kérdezte még mindig ingerülten házigazdánk, és (mintha véletlenül) megigazította derékszíján a pisztolytáskát.
– Alázatosan jelentem, nincs elsötétítve – mondta nyilas testvér. (Pedig hát de mennyire, hogy el volt sötétítve ő maga is, személyesen.)
– Majd én utánanézek, és intézkedem. Maga menjen a dolgára! Kitartás, éljen Szálasi! – mondta főhadnagy
Katona uram, és kituszkolta az ajtón. De utána ő is sóhajtott, és végigtörülte a homlokát. Nem lehetett tudni, mennyire itatta át a nyilasokat a hagyományos Horthy-szervilizmus, vagy mennyire impregnálta őket az árpádsávos, nyilaskeresztes radikalizmus.
Volt kockázata annak, ha valaki kilépett egy lakás előszobájába, vagy ha egy redőnyt nem eresztett le. És ez a kockázat bízvást akár halálosnak is volt tekinthető.
Hát ezért, hogy nekem az árpádsáv csupán s tisztán Szent Istvánt, Imrét, Lászlót sosem fogja idézni. Anyámat igen, az ő rettenetét igen, amíg élek és emlékezem. A többi, amit fontoskodva és álnokul mostanában köréjük hazáznak: púder, csalás, szemfényvesztés. Méltatlan hazugság. A mai öblögetőknek nem Árpád házának a hiánya fáj. Hanem az elsötétítésé.
