2006.10.16., 2006. évfolyam, 41. szám
szerző: Békés Pál forrás: 168óra
cimkék: tüntetések, vélemény
Mostanában oda kell figyelni arra, ami Magyarországon történik. Úgy ám. Külföldön sem lehet elbújni előle, utolérnek az események a glóbusz túloldalán is.
Az MTV ostroma engem éppen Makaóban ért, a nemrégiben Kínához visszacsatolt, egykori parányi portugál gyarmaton, amelyről a magyarok többségéhez hasonlóan eddig csak azt tudtam, hogy erről a városról nevezték el a szerencsejátékot, amelyen Gorcsev Iván elnyerte a Nobel-díjat. Azóta tudok mást is. Ám az irodalmi konferenciát, amelyre engem is meghívtak, s amelyen közel hetven ország képviseltette magát, valamint színhelyét, az abszurd, Las Vegasszal rivalizáló kínai katolikus kaszinóvárost árnyékba borította Magyarország. Számomra legalábbis. Bár nem egyedül én vettem észre, mi történik.
Az első jel egy SMS volt: „Tod mi van itt? CNN!” Ám az üzenet a kongresszus sűrűjében ért, az angol nyelvű nemzetközi adókat csak a szállodában lehetett fogni, így hát ideges kérdéseket küldtem haza, de maradnom kellett késő délutánig. Akkor azonban a kávészünetben egy amerikai lapszerkesztő arra kért, elmondanám-e, miért is gyújtogatnak Budapesten. Egy thaiföldi író pedig barátságosan odajött hozzám: képzeljem csak, náluk is éppen puccs van, nem mintha meglepő lenne, szóval mifelénk is gyakori? Akkor hagytam ott a konferenciát, és indultam rohanva a város túlvégében fekvő szálloda felé. Közben további SMS-ek: „TV-t szétverték, könnygáz, vízágyú, 100 sérült. Csók.” „Túléljük, nem tudni hogy, maradj, amíg lehet.” „Ugye a kínai elvtársak nem kúrták el?”
Álltam a szállodai szoba steril idegenségében, hat időzónányira Budapesttől, az ablaknál, mely egy elképesztő méretű, épülőfélben lévő kaszinó vasbeton vázára nyílik, és a képernyőt bámultam, a háborús felvételeket valahai munkahelyem bejáratáról, a lépcsőről, melyen éveken át közlekedtem, és amelyen most a rémült, megvert rendőrök hátráltak vissza az épületbe.
Mi voltunk a nap híre! Megelőztük még a thaiföldi katonai puccsot is! Úgy ám! Önmagában az, hogy a kizárólag vérre és zűrzavarra fogékony amerikai hírtelevízió figyelemre méltónak ítélt bennünket, baljós előjelnek látszott.
Elveszetten, szorongva ácsorogtam a szállodai szobában, néztem a tévében az égő MTV-t, idegesen nyomogattam a telefon gombjait, feszengve vártam a válaszokat, és jöttek is sorra: „Most nyugisabb, de sok tünti, böszme banda.” „Hajnalban visszafog TV, Szab tér a mi Párizsunk.” „Vettem cukrot, tésztát, érezd jól magad.”
„Semmi baj. Nézd Makaót. Ui: félek.”
Másnap a konferencián – mivel a CNN tucatszor ismételte az ostrom képsorait, már mindenki tudott a „magyar ügyről”. Csak persze fogalma sem volt róla, hogy mit lát. A képernyőről annyi jött le: baj van, zűrzavar, kavarodás, valamiféle lázadás vagy polgárháború. Egy szlovén kolléga meglepődött: tulajdonképpen érthetetlen, hiszen a magyarok nem szoktak ilyet csinálni, például a délszláv háborúk idején nem csattant egy pofon sem, és ők úgy irigyeltek bennünket, szóval elmagyaráznám-e, hogy akkor most mi van. Egy marokkói szerző azt mondta, ő mindig úgy hallotta, hogy a magyar szabadságszerető nép, és ha most is szabadságot akarnak, akkor ő gratulál, mert a szabadság az szép dolog. A kanadai egyetemi oktató: ezek fasiszták vagy kommunisták? Egy dán írónő: voltam Budapesten, nagyon szép, nem kéne felgyújtani. Egyedül ettől lettem ingerült, azt feleltem neki, amint hazaérek, átadom az üzenetét, hogy tessék azonnal abbahagyni.
Öt világrész mintegy négyszáz konferencia-résztvevője értesült arról, hogy valami baj van nálunk, és sorra jöttek hozzám érdeklődni vagy kondoleálni. Egy spanyol azt kérdezte, biztos-e, hogy haza akarok menni, nem volna-e jobb várni egy kicsit. És az Oroszországból érkezett kazányi tatár kolléga, aki díjat kapott egy könyvéért, és amikor megköszönte az elismerést, elmondta, hogy nem irodalmi teljesítménye, hanem Allahhoz intézett napi öt imája segítette őt a díjhoz – egyszóval ő is szükségét érezte, hogy részvevően és nyugtatóan veregesse a vállam: ne aggódjak, náluk is előfordul ilyesmi, higgyem el, nem lesz semmi baj.
1956-ot követően 1989-ben, az NDK-turisták előtti határnyitáskor beszélt rólunk legtöbbet a világsajtó. Meg most. Az akkori híradások erősen pozitív képet festettek az országról, és a kedvező kép lényegében mostanáig érintetlen maradt – ezt mosták el a szeptemberi képsorok.
Egyetlen pillanat alatt omlott össze a nyugodt és stabil Magyarország képe, csak úgy szállt a por. A részletek természetesen homályban maradnak az átlagnéző előtt, csupán annyi rögzül benne: ez valami fortyogó, zavaros, bizonytalan hely.
És még csak most jön október 23-a. Televíziós stábok sokasága. Az „eseményt” szimatoló CNN csőre töltött kamerái. Rajtunk a világ szeme. Ha ezen a napon a kötelező protokoll képei mellé a tönkretaposott, húgyszagú Kossuth téren ágálókról, az árpádsávos zászlókról, az antiszemita jelszavakat skandáló újnyilasokról forgatott snittek kerülnek… hát nem is tudom.
Az biztos, hogy egyszeriben jogos, sőt méltánylandó lesz a kazányi tatár kolléga kicsit vigasztaló és kicsit leereszkedő vállveregetése.
