Az algíri csata alkotója, a Velencei Filmfesztivál igazgatója 87 évet élt
Az antifasiszta ellenállás harcosa volt, egész életében elkötelezetten baloldali művész maradt, filmjeiből azonban mégis sokkal általánosabb humanista figyelmeztetés áradt. Életének 87. életévében csütörtökön este Rómában meghalt Gillo Pontecorvo olasz filmrendező, Az algíri csata című film alkotója.
Pontecorvo 1919-ben született Pisában vagyonos zsidó családban, bátyja Bruno Pontecorvo, a neves atomfizikus volt. Eredetileg vegyészmérnöknek tanult, majd a második világháború kitörése után inkább az újságírást választotta. Az ellenállásban is aktívan részt vett, az illegalitásban harcoló Olasz Kommunista Párt futára volt. A háború után több olasz lap párizsi tudósítója lett, barátságot kötött Picassóval, Sartre-ral és Sztravinszkijjal, de amikor meglátta Roberto Rossellini Paisá című filmjét, azonnal egy kamerát vásárolt magának és elkezdett rövid dokumentumfilmeket készíteni. Egy időben a híres holland dokumentarista, Joris Ivens asszisztenseként dolgozott. 1956-ban már feltűnést keltett a Giovanna című filmje, amely egy textilgyár munkásnőinek sztrájkját örökítette meg. Egy évvel később forgatta első nagy játékfilmjét, A nagy kék országútat, Yves Montand-nal a főszerepben. Ebben egy kis halászfalu mindennapi küzdelmeit vitte filmre. 1960-as filmje, A kápó már a koncentrációs tábornok borzalmait eleveníti fel egy fiatal zsidó lány történetében, aki a náci tisztek segédje lett sorstársai kínzásában.
Gillo Pontecorvo legnagyobb sikerét, ha egyáltalán illik ez a szó ide, 1965-ben Az algíri csata című filmmel érte el. A francia-algériai háború egyik véres epizódja, az algíri Kasbahért a francia ejtőernyősök és az algériai felszabadító hadsereg (FLN) között vívott harc kapcsán boncolgatta a hatalom, az elnyomás, az erőszak mibenlétét. Nem csupán azokat az atrocitásokat mutatta be, amelyeket a francia gyarmatosítók követtek el a szabadságukért küzdő algériaiak ellen, hanem ugyanúgy elítélte az FLN ártatlan emberek életét is kioltó terrorakcióit. A filmben szinte kizárólag amatőrök szerepeltek, sőt, egy egykori FLN-harcos, Jaszef Szaadi, önmagát játszotta. Az algíri csata 1966-ban elnyerte a Velencei Filmfesztivál nagydíját, az Arany Oroszlánt, ugyanakkor Franciaországban betiltották, csak 1971-ben vetítették rövid időre, hogy aztán 2004-ig ne is kerülhessen a francia közönség elé, amikor Pontecorvót meghívták díszvendégnek a Cannes-i Filmfesztiválra. Az Oscar-díjra is jelölt film hatására jellemző, hogy az iraki háború kitörése után a Pentagonban „oktatófilmként” vetítették le arra, hogy miként kell „bánni” az elfogott ellenállókkal.
Ugyancsak a gyarmatosítás témájához nyúlt a rendező 1971-ben a Quiemada című filmjével, amelynek főszereplője Marlon Brando volt. Az amerikai színészóriás egy angol arisztokratát alakít, akinek feladata, hogy ellázítsa a spanyolok ellen az angol érdekeknek megfelelően egy sziget lakóit, de a teljes függetlenségért indított harcot már levereti. 1979-ben az Ogróban a 70-es évek egyik legégetőbb európai témáját, a terrorizmust világította meg Franco spanyol diktátor miniszterelnöke, Luis Carrero Blanco ellen, a Baszkföld Haza és Szabadság (ETA) által elkövetett merénylet kapcsán. 1984-ben ő készített dokumentumfilmet az OKP főtitkára, Enrico Berlinguer temetéséről. 1989-ben egyike volt a 12 város – 12 rendező című epizódos olasz film rendezőinek, ő Udinét választotta. Egyik utolsó munkája az antiglobalisták Firenzében tartott Európai Szociális Fórumára készült filmben, a Lehetséges egy más világban való részvétel volt 2001-ben,
Pontecorvo, aki azt vallotta magáról, hogy ő „nem mindenáron forradalmár”, szervezőként is letette névjegyét. 1992 és 1996 között a Velencei Filmfesztivál igazgatója volt.
