Magyarország nemcsak tízmillió szövetségi kapitány hazája, de a megrögzött reménykedőké is. A húsz éve szakadatlan csalódássorozat még mindig nem törte le a szurkolók lelkesedését, a 2008-as Eb-selejtezők nyitányán 13 ezer néző buzdította a helyszínen, majd adott hangot elkeseredettségének, miután a norvégok tönkreverték az amatőröktől is kínosnak számító hibákat elkövető válogatottat. A máltai zakót már megmagyarázni sem lehet… A drukkereknek sikerek híján marad a kritizálás joga, és bár a bírálatok szólhatnak akár taktikáról, motiváltságról vagy a válogatott felkészítéséről, a slágertéma azért mindig az aktuális csapatösszeállítás marad. Cikkünkben sorra veszzük, milyen játékosok beválogatásával borzolták a kedélyeket az elmúlt idők kapitányai.
Csapat nincs, Eb-rendezés talán
Magyarország a válogatott játékosok Kánaánja. Talán a Földön nincs olyan nemzet, amelynek élvonalbeli bajnokságában annyi, nemzeti csapatban megfordult játékos lépett már pályára, mint hazánkban. Légy az aktuális kapitány/edző/masszőr/elnök barátja, üzlettársa, kezeltesd magad eladandó árucikként, esetleg legyél jókor, jó helyen! – máshogy nem tudjuk elképzelni, miként fordulhat elő, a labdát edzéseken még lekezelni sem tudó futballista (mert azért a Málta elleni zakó után a labdarúgó szót tartsuk meg az arra érdemesek számára!) nemzeti mezt öltsön magára.
Hiszen az eddigi Eb-selejtezők azt bizonyították: nemhogy 100, de még 18 válogatott szintű labdarúgónk sincsen! 2012-ben Európa-bajnoki rendezésre készülünk, amelyre a házigazda jogán „kvalifikálódnánk”. Belegondolni is szörnyű, hogy hat év múlva úgy fogadhatnánk a kontinens legjobbjait, hogy jelenlegi csapatunk még a miniállamok Eb-jén se lenne dobogóesélyes…
Összeállításunkban áttekintettük – a teljesség igénye nélkül -, mely kapitányok okozták a legmeglepőbb válogatási elveket, s kik azok a játékosok, akik egyszer-egyszer megfordulhattak a válogatottban, s elérték azt, ami 20-40 évvel ezelőtt csak az arra érdemeseknek adatott meg: bemutatkoztak a nemzeti csapatban.
Klub nélkül is elérhető a válogatott
Hogy ne menjünk messzire, sokan nem értették, hogy az első összecsapáson Bozsik Péter miért éppen a klubcsapat nélküli Thomas Sowunmira bízta a feladatot, hogy egy szem csatárként felvegye a harcot a betonkemény norvég védelemmel. A kapitány magyarázata: erőteljes támadót keresett, aki fizikálisan felér az északi védőkkel, s ezt az adottságot a tíz válogatott meccsén egy – Azerbajdzsán ellen elért – gólt jegyző ékben találta meg. Igaz, nem ő volt egyetlen, aki hitt a norvégok ellen láthatatlan játékosban, korábban Gellei Imre és Bicskei Bertalan is címeres mezbe öltöztette a Vasasban, a Dunaferrben és a Fradiban is megfordult, ám maradandót sehol sem alkotó csatárt.
A norvégok ellen Sowunmi cseréje Torghelle Sándor volt, aki tíz perc alatt legalább kiharcolt egy tizenegyest, és nem ez volt az első jó megmozdulása a válogatottban, gondoljunk csak németországi duplázására vagy a brazilok elleni szépítésére. Az már más kérdés – és semmiképp sem a szövetségi kapitány hibája – hogy Torghelle a magyar futballtörténelem első olyan csatára, aki úgy játszhat rendszeresen a nemzeti csapatban, hogy immár két teljes szezon óta nem szerzett gólt bajnoki mérkőzésen. Málta ellen ugyan betalált, de minek…?
Feltehetően szintén nem a közelmúltban elért eredményeivel érdemelte ki a válogatottságot Lőw Zsolt sem, aki a német harmadosztályban botladozó TSG Hoffenheimből kapott meghívót. Való igaz, Magyarországon nagyítóval kell keresni az épkézláb balhátvédeket, talán ennek köszönhető, hogy Lőw fájós lábbal is kezdő lehetett Norvégia ellen, a megbízhatóság szobrát azonban aligha lehetne megmintázni róla, hiszen a 2004-es Wales elleni meccs után Újpesten immár másodszor hozta kihagyhatatlan helyzetbe az ellenfelet.
Matthäus 70 játékosa
A kétgólos walesi győzelmet hozó találkozón még az a Lothar Matthäus ült a válogatott kispadján, aki gyakorlatilag az ország valamennyi érvényes sportigazolással rendelkező labdakergetője számára elérhető közelségbe hozta a címeres mezt. A magyar futball fellendítésén hasztalan igyekvő német nem kevesebb mint 70 focistát próbált ki kétéves kapitánykodása idején, játszott a csapatában többek között Posza Zsolt, Böjte Attila, Kriston Attila, Nikolov Balázs, Pollák Zoltán, Vincze Gábor, Farkas Balázs, Polonkai Attila, Leandro, Vadócz Krisztián, Németh Norbert, Rósa Henrik, Bárányos Zsolt, Kovács Péter, Sebők József, Hercegfalvi Zoltán és Koplárovics Béla – hogy csak néhányat említsünk a legfurcsább húzások közül.
A Matthäus előtt hivatalban lévő Gellei Imre egy viszonylag stabil együttest alakított ki a 2004-es Európai-bajnokság selejtezőire, amelyek során a válogatott az utolsó csoportfordulóig – ma már ez is szép eredménynek tűnik – versenyben volt a kontinenstornáért. Gellei inkább a barátságos mérkőzéseken kísérletezett, például Salamon Miklóssal, Tokody Tiborral, Bodor Boldizsárral, Korolovszky Gáborral, Pető Zoltánnal, Pető Tamással, Kabát Péterrel, Ferenczi Istvánnal, Szamosi Tamással, Pintér Zoltánnal, Tóth Norberttel és Waltner Róberttel – ők voltak azok a játékosok, akik sem a kapitányt, sem a közvéleményt nem győzték meg, hogy helyük van az ország legjobb tizenegyében.
Pedig közülük többen már Bicskei Bertalan utolsó kapitánysága idején (1998. március -2001. szeptember) is szerepet kaptak. A legutóbb egy újpesti villámedzősködés erejéig feltűnt szakember ezen kívül Szilveszter Ferencet, Sztipánovics Barnabást, Herczeg Miklóst és Erős Károlyt is bemutatta a világnak 1998-tól 2001-ig, legváratlanabb ötlete mégis az itthon szinte teljesen ismeretlen Bukrán Gábor beválogatása volt. Az akkoriban az angol másodosztályú Walsallban játszó, jelenleg Belgiumban élő középpályás a vereség dacára nem játszott rosszul az ausztrálok ellen, mégis csupán egyszeres válogatott maradt.
Bicskei alatt olyan játékosok jutottak szóhoz, mint a fél fővárost (Csepel, Kispest, Ferencváros, Kispest, majd Békéscsaba) megismerő Kovács Béla, az egyértelműen Bicskei-találmány irányító, győri Somogyi József vagy a Győrben remeklő, majd a Ferencvárosban teljesen elszürkülő középső védő, Lakos Pál.
Irapuato megpezsdítette a válogatási kedvet
A kínos 1986-os, mexikói fiaskó óta 17-szer volt kapitányváltás a magyar labdarúgó-válogatott kispadján, Verebes József, Bicskei Bertalan és Mészöly Kálmán duplázni is tudott – eredményt elérni nem.
Komora Imre 1986 szeptembere és novembere között dolgozott a nemzeti csapat élén, Norvégia ellen két perc erejéig pályára is küldte Kvaszta Lajost, a Ferencváros labdarúgóját. Szerencsére több melléfogása nem akadt, hiszen a hollandoktól és a görögöktől elszenvedett Eb-selejtezőbeli vereség után menesztették.
Következett Verebes József első regnálása, miután megláttuk, hogy „Mester menni fog”, öt hónap alatt olyan váratlan húzások történtek, mint Híres Gábor (nem mintha az „Európa legjobb középhátvédjének” kikiáltott labdarúgó olyan rossz ötlet lett volna – csak ne lett volna az őt magasztaló jelzős szerkezet!), Rostás Sándor vagy Kékesi Rezső beválogatása.
Emlékeznek még Détári Lajos feledhetetlen, szinte alapvonalról beakasztott szabadrúgására a lengyelek ellen? Nos, 1987. május 17-én így állt fel a válogatott a Népstadionban: Gáspár József, Farkas Tibor, Híres Gábor, Sallai Sándor, Péter Zoltán (Preszeller Tamás, 68.), Rostás Sándor (Kékesi Rezső, 46.), Garaba Imre, Détári Lajos – Szekeres József, Kiprich József, Vincze István.
És nyertünk 5-3-ra!
1987. végén Garami József következett, aki Hírest saját pécsi emberére, Toma Árpádra cserélte, de a glasgow-i Hampden Parkban lehetőséget kapott csereként a szintén pécsi (majd újpesti) Lovász Ferenc is. A lengyelek elleni idegenbeli meccsen ugyancsak csereként válogatottbeli strigulát kapott Handel György, míg a novemberi, NSZK elleni meccsen Sass János is belekóstolhatott a válogatott légkörbe.
1988 márciusában Bálint László kapott megbízatást, igaz, mindössze két hónap erejéig. A törökök elleni barátságos meccsen – amelyet Kiprich 89. percben szerzett találatával sikerült 1-0-ra megnyerni – az egykori Fradi, illetve Vasas-csatár, Szabadi László jutott szóhoz, őt az MTK-s Katona György váltotta.
Az esztendő végén Mezey György következett, sokat nem kockáztatott, kipróbált harcosokban bízott, igaz, a görögök elleni barátságos meccsen kipróbálta a Fehérváron jó formában játszó Máriási Zsoltot és Csucsánszky Zoltánt, különösebb eredmény nélkül.
1989 márciusa és novembere között Bicskei Bertalan kapott bizalmat, nála kapott először bizalmat Gregor József – no nem a híres operaénekes, hanem a Honvéd gólkirálya -, általa lett egyszeres válogatott Zsinka János (4-0-s zakóval az olaszok ellen) és Csehi Tibor.
Petres, Jován, Farkas
1990 elején Mészöly Kálmán ragadta magáéhoz a marsallbotot, másfél év alatt olyan játékosokat „épített be” a válogatottba, mint Mónos Tamás, Limperger Zsolt, Palaczky János, de próbálkozott a gólkirály Petres Tamással, vagy a sportnapilap által többször a legrosszabb osztályzatátlaggal rendelkező Jován Róberttel is. Mészöly válogatta be Marozsán Jánost, a veszprémi Rugovics Vendelt, vagy éppen a később Malajziában nagy karriert befutó Bücs Zsoltot is.
A mai napig elönti a könny a szurkolók szemét (már aki még emlékszik) az 1991. március 27-i, santanderi meccsre, ahol a Zubizarretával, Vizcaínóval, Bakeróval, Míchellel, Amorral, Beguiristáinnal felálló spanyolok hazai pályán kaptak 4-2-es leckét a Petry Zsolt – Mónos Tamás, Disztl László, Lőrincz Emil, Garaba Imre, Limperger Zsolt, Szalma József (Palaczky János, 65.), Nagy Tibor (Marozsán János, 82.), Bognár György (Horváth Csaba, 89.), Kiprich József, Kovács Kálmán összeállítású válogatottól.
1991 októbere és decembere között Glázer Róbert ült a kispadra, majd 1992 márciusában érkezett a Steauával már sikert sikerre halmozó Jenei Imre, akivel sikerült kikapnunk a Népstadionban Izrael ellen, akinél bemutatkozhatott a válogatottban Kámán Attila (emlékszik még rá valaki?), Páling Zsolt, Wukovics László vagy éppen Répási László. (Jenei számára a távozás végső lökését egy addigra többszörös válogatott védő adta meg, aki egy taktikai variáció során azt mondta: „Mester, én nem tudok fejelni….”)
1993. áprilisában Puskás Ferenc vállalta el a hálátlan szerepet, az oroszok elleni 3-0-s zakót követően jött egy csodagyőzelem – David O”Leary búcsúmeccsén a magyar válogatott úgy nyert idegenben 4-2-re, hogy Öcsi bácsi a „semmiből” becserélte Hamar Istvánt, ő pedig eldöntötte a meccs sorsát. A szélső ebből sokáig meg is tudott élni… Farkas Simon neve még mond valamit? Nos, Öcsi bácsi a másodosztályban „fedezte fel” a szombathelyi labdarúgót, aki meglepő módon „csupán” kerettagságig vitte, többet nem tudunk róla sem.
Skót Puglits, ráérő Ivanics
Legendák keringenek Verebes József újabb szerepvállalásáról is, a Mágus 1993. szeptember 8-a és 1994. június 8-a között irányította a nemzeti együttest, bemutatkozásakor a csapat 3-1-re kapott ki Oroszországtól. A kezdőcsapatban kapott helyet például a győri Bordás Csaba, illetve a váci Puglits Gábor, a fáma szerint utóbbi vörös hajának köszönhetően került Verebes látókörébe, hiszen „úgy nézett ki, mint egy skót…”
De ha butaságnak véljük, akkor nevessünk a másik mendemonda-szerű válogatási módszeren is: állítólag 1994 tavaszán Ivanics László úgy került be a keretbe, hogy a buszon derült ki, 20 utazó helyett csak 19-en vannak. Győr útba esett Linz felé menet, Ivanics csomagolt, sőt, még a meccsen is pályára léphetett csereként. Igaz, három perccel később piros lapot kapott!
1994 szeptembere és 1995 novembere között ismét Mészöly Kálmán következett, aki visszatért a jól bevált harcosokhoz, a csapat fogott is itthon pontot a svájciak és a törökök ellen, 0-0-t játszott a németekkel, Halmai góljával 1-0-ra verte a svédeket, majd következett Reykjavík, 1995. június 11-e, ahol a csapat kikapott Izlandtól. Akkor azt hittük, nincs lejjebb – szerdán kiderült, dehogyisnem!
Csank János 1996 áprilisában Horvátország ellen debütált, az akkori kezdőcsapatban ott volt Horváth Attila (rémlik? hosszúhaj, Zalaegerszeg…), illetve Arany László (ex-DVSC és ex-FTC), majd Ausztria ellen következett Baranyi Miklós. Májusban a Wembleyben megmutathatta magát a világnak Hahn Árpád (Istenem, mit adnánk most az ő klasszisáért a védelem tengelyében!) és Aranyos Imre, a júniusi, olaszok elleni Népstadionbeli fellépésen pedig ott volt, a Cercle Bruges együttesében majdnem belga gólkirályi címig jutó, most a REAC-ban vegetáló Torma Gábor…
Bordás Gábor, Pincési László
[origo]
