2006.10.12., 2006. évfolyam, 41. szám
forrás: 168óra
Egész szeptemberben Indiában forgattunk. Bombayban, egy döglesztő hajnalon a világsajtóból értesültünk az elfajult budapesti állapotokról. CNN-hírek, véres címlapfotók, vízágyúk. Az egész stáb pánikba esett, telefonáltunk, SMS-eztünk, e-maileztünk: „Mi van otthon? Ez hogy történhetett? Jól vagytok?” Először csak félelem volt, aztán jött a szégyen és az undor, mikor kezdtük összerakni a töredezett képet. Az lenne a vezető hír a CNN-en, hogy fradisták gyújtogatnak a magyar királyi televízióban? „Magyar forradalom?” A világ cikije, a Balkán Balkánja.
Itthon vagyunk végre, talán megnyugszik minden. Végjátéknak két beszéd, két közepesnek sem mondható színészi teljesítmény. Egy öblös hangú, patetikus bocsánatkérés, a Nemzeti Színház nagyszínpadára illő – illetve egy gyújtó hangúnak szánt, fáradt hadarvány, útszéli szlogenekkel, elvakult tekintettel. Ijedten bólogató értelmiség az egyik oldalon, nyilaskeresztes jelképek, súlyos tömegek a másikon. Vasárnap végre csöndes az utca. Kis János józan gondolatait olvasván mégis látszik némi remény, aztán TGM súlyos igazságait megértvén újra azt érzem, semmi esély. Pedig annyira szeretném nem elhagyni ezt az országot, ahogy sokan készülnek rá barátaim közül.
„Igen, megcsináltuk, elkúrtuk dübörögve.”
És ez nemcsak Gyurcsányra meg a sleppjére igaz, elkúrta Orbán is meg az általa legitimált, félelmet keltő, agyatlanul randalírozó banda, elkúrta a mindvégig kussoló, „mindent tudó” értelmiség, szépen elkúrta ezt mindenki. Mit lehet csinálni? Repülőjegyet kell venni?
Talán ha Orbán végre belátná, hogy az általa választott „haideri út” a politika szeméttelepére vezet, s ha közben Gyurcsány is felfogná, hogy haverjaiból álló, tehetetlen kormánya milyen helyzetbe sodorta az országot, s hozzálátna végre kivakarni ezt a hazug kócerájt a szarból, akkor esetleg megérné még kicsit itt maradni. Csakhogy egyszerre kéne mindkettőnek teljesülnie, egyedül már nem megy.
