2006.10.12., 2006. évfolyam, 41. szám
szerző: Mester Ákos forrás: 168óra
cimke: vélemény
Rég nem látott barátok, ismerősök, egykori iskolatársak, katonatársak írnak, telefonálnak, küldenek e-maileket. Van, aki deprimált, szorong. A másik feldúlt, kiabál, kimenne az utcára „szembeszállni”. A harmadik kapkod, pakol, menne ő is – világgá. A szaporább pulzus, a hirtelen magasba szökő vérnyomás, az emelkedő adrenalinszint pusztán a korukkal nem magyarázható. Inkább a korral, amelyben élünk, amely körülveszi, szorítja őket. Amelytől zaklatottak lesznek, idegesek, nyugtalanok, és amely miatt többen is ugyanazt írják, mondják, kérdezik. Elsősorban nekik szól ez az írás. És persze nem csak nekik.
Eszetekbe ne jusson! Összecsomagolni és elmenni innen? Miért? Azért, mert a hőzöngők utcára vonulnak? Mert fékevesztett tébolyultak forradalmat játszanak, és a játék része a megfélemlítés? Csak nem fogtok félni egy parlamenti demokráciában?
Te ijednél meg? Éppen te, aki már akkor jelentős kockázatokat vállalt, amikor az autókat gyújtogató, köveket hajigáló vandálok némelyike még meg sem született?
Te, akit alorvosként csaknem eltávolítottak a kórházból, mert nem hagytad, hogy elpofátlanodott, pártfunkci beteged tapogassa az ápolónőket?
Te, aki riporterként egy nagyon vörös párttitkárt nagyon illetlen szavakkal illemre oktattál, mert az elvtárs ordítozni kezdett veled?
Te, aki könyvtárosként közreműködője voltál ellenzéki szamizdat kiadványok titkos kézbesítésének?
Te, aki egzisztenciális veszélybe hoztad az egész famíliád, mert főnöködnek nyíltan megmondtad, hogy vasárnaponként templomba jártok?
Te, aki nagyszájú fiatal nőként az IBUSZ-túrán hangosan megkérdezted az egyik utaskísérőtől: „Maga itt a tégla, „édesem”?
Te, aki hivatali munkád után olyan hősies erőfeszítéssel vállaltál el minden fizikai munkát, hogy eltarthasd a nagy családod, segíthesd a szüleidet, biztosíthasd számos gyereked iskoláztatását? Nem a te gyerekeid hálás korosztálya hősködött most a tévé ostrománál? – már bocsánat.
*****
Csak azt akarom mondani nektek, hogy ti sokkal nehezebb időkben voltatok bátrak és jellemesek, mintsem igazán hihetném, hogy most félni kezdtek. Kitől? Azoktól, akik most hozzátok képest mást gondolnak? Tudjátok, hány olyan szájhős van közöttük, aki annak idején lapított, egybevált a tapétával, mert ettől remélt hivatali előmenetelt, észrevétlen karriert? Vagy aki szervilis pártszolgaként viselkedett, vidáman lengette május elsején a vörös zászlót, most meg az árpádsávosat?
Te félsz, aki hónapokat ültél előzetesben egy „56-ban megjelent cikked miatt, utána évekig voltál szakmai száműzetésben egy üzemi lapnál, ahol – utóbb előkerült káderjellemzésed szerint – még mindig nem fértél a bőrödbe? Te mondod, hogy ezt nem lehet kibírni? Hogy már nem nézel híradókat, és ha politikai műsor megy, átkapcsolsz a Paprika TV-re vagy akárhová, mert attól tartasz, hogy infarktust kapsz „ezektől”? De hát akkor miért vagy állandó betelefonálója a politikai rádióműsornak, és miért javasolod, hogy „gyerünk mi is az utcára, mutassuk meg nekik, kergessük el »ezeket«”?
Te félsz, aki sorkatona korunkban, amikor a faluszéli pléhkrisztus előtt masíroztunk, hatalmas keresztet vetettél, és csak vigyorogtál, amikor ezért fogdába csuktak? Értem, értem: most átmenetileg becsukod a belvárosi üzleted, mert félő, hogy beverik a kirakatot. Miért tennék? Hogy nem te félsz, hanem a „más vallású” feleséged? Mitől? Attól, hogy egy hibbant antiszemita megpróbálta felolvasni a Kossuth téren a zsidónak mondott képviselők névsorát? Na és? A jelenlévők maguk ráncigálták le a pódiumról, és távolították el a mikrofontól ezt a hülyét. Miért hiszed el, hogy mindenki megbolondult?
És te? Te, aki az örökös kézcsókjaiddal, a csokornyakkendőddel, a fancia-, német-, angoltudásoddal, a nemesi előneveddel halálra idegesítetted a káderutánpótlásként odahelyezett főnökeidet? Aki úgy mutatkozott be, hogy „szakfordító és polgári csökevény”, te most valóban a Bécsben élő fiadnál akarod kibekkelni – ahogyan írod – „az alcsúti focista utolsó egész pályás letámadását”? Miből gondolod, hogy ez lesz az utolsó? Ja igen: merthogy most „jobbszélről indít”. De hát te a balszéli támadásoknál sem voltál olyan ijedős.
*****
Te mennél el, aki egyszer már visszajött az emigrációból, mert a Kádár-korszak után azt hirdetted ott túl az Óperencián, „aki magyar, visszatér!”?
Te, aki azért akartál eminens diák lenni a gimnáziumban, hogy mégis felvegyenek az egyetemre, habár apád horthysta katonatisztből lett antifasiszta ellenálló, majd Rákosi börtönének lakója, s végül széntróger egy Tüker-pincében? Te mondanál le az önkormányzatban viselt tagságodról, mert huszonéves bolti eladók kerültek nálatok az önkormányzati testületbe Fidesz-színekben? Biztos, hogy helyesen határoztál? Nem lehet, hogy csak ideges vagy kicsit?
Mi az, hogy nem arról van szó?! Miféle érvelés az, hogy „úgy van az ember a magyar közviszonyokkal, mint a halállal meg a hasmenéssel – ha menni kell, hát menni kell”?
Miért kellene menni?
Mi az, hogy a te szüleid még emlékeznek arra, hogyan kezdődött ez annak idején? Értem a levélben leírt példabeszéded: „Amikor dörömböltek a ház kapuján, akkor az egyik nagypapa a szomszéd házba vezető pincenyíláson azonnal elmenekült, a másik ott maradt, mert azt hitte, hogy a negyedikre nem mennek föl értük a brigantik. Fölmentek, és nem kell mondani, hogy melyikük maradt életben.” Értem, de teljesen érthetetlen számomra az analógia. Nem dörömböl itt senki a kapun, csak feszegetik a keretet. Az alkotmányos kereteket. De azért ez mégis más dolog, nem?
Hidd el: a jogállam sokkal erősebb, mint ahogyan a jog- és erőszakon végzett titánok képzelik.
*****
Te, aki hasadat fogtad a röhögéstől, amikor patakvér doktor rikkantgatott, hogy „monnyon le, monnyon le!”, most ugyanettől a bohóckodástól úgy érzed, mintha gyomorszájon vágtak volna? Jó, rendben van: „Az komédia volt, ebből meg akár tragédia is lehet.” Látod, ebben van igazság, de olyan színjáték ez, amelynek kimenetele nagymértékben attól is függ, hogy sikerül-e téged, engem, mindannyiunkat megriasztani. Lélegezz mélyeket, húzd ki magad, elmúlik lassan, meglátod. Röhögni szeretnél ismét? Gondolj Orbán múlt pénteki sajtóértekezletének szótévesztésére. Amikor azt akarta mondani, hogy „a miniszterelnök ragaszkodása a hatalomhoz…”, és így botlott a nyelve: „…a hatalmamhoz.” Freud bácsi is kacarászik odafönt.
Ez itt – minden rémületes belpolitikai viszály ellenére – szabad ország. Köztársaság. Parlamenti demokrácia van, és nincsenek megszálló csapatok. Se nácik, se ruszkik. Tessék végiggondolni: kinek tesztek szívességet, ha hagyjátok magatokat hiszterizálni? Vagy úgy, hogy távolságot tartva az eseményektől becsukódtok, vagy úgy, hogy ingerült túlkoros-túlmozgásos ellentüntetőként utcára vonultok ti is? Tessék kinyitni magatokon a lelki ajtókat, amelyeket – ijedten vagy felháborodva – kulcsra zártatok.
És tessék kicsomagolni a készenléti koffert!
*****
Írnék még ide valami patetikusat, valami felemelőt. Arról, hogy itt a helyetek, hogy nagy szükség van rátok, hogy demokrácia van, hogy itthon vagytok, ne féljetek. De nem tudok jobbat, csak azt, amit a legdörmögőbb hangú magyar politikus mondott, amikor interjút adott ennek a lapnak: nyugi.
Amire persze lehet megint felkapni a vizet, és visszakérdezni: hát rajtunk múlik, azt hiszed?! Igen. Azt hiszem.
Azt hiszem: valamennyiünkön.
