Hétfői állítólagos kísérleti atomrobbantásával Phenjan gazdasági támogatás helyett könnyen lehet, hogy újabb szankciókat provokál ki maga ellen, és elindíthat egy ázsiai fegyverkezési versenyt is.
Közepes erősségű földrengés egy elhagyatott hegyvidéken, kínai közvetítéssel világgá röpített figyelmeztetés, illetve hivatalos phenjani közlemény – radioaktív mérési eredmények híján keddi lapzártánkkor még csak ez bizonyította, hogy Észak-Korea végrehajtotta első kísérleti atomrobbantását, amit a külvilág azonnal készpénznek vett, és egyöntetűen elítélt. A phenjani rezsim, feltéve, hogy tényleg atomot robbantott, a teszttel egy szűk klubba lépett be kilencedikként: nukleáris fegyverrel az öt eredeti atomhatalmon – az USA, a Szovjetunió (illetve az örökébe lépő Oroszország), Nagy-Britannia, Franciaország és Kína – kívül eddig csak India és Pakisztán, valamint Izrael rendelkezett.
Phenjan az első atomaspiráns ország, amely jó előre felhívta a figyelmet szándékára, elődjei ugyanis egészen az első kísérletig igyekeztek titkolni, mire is készülnek. Amikor 1949-ben a Szovjetunió felrobbantotta első atombombáját, a hidegháborús rivális – és addig a nukleáris fegyver monopóliumát őrző – USA-nak még időbe telt meggyőződni arról, hogy nem propaganda blöffről, hanem valódi detonációról van szó. Azóta viszont a robbantások szeizmikus és sugárzó hatásával foglalkozó mérőműszerek hatalmasat fejlődtek. Az utóbbi hónapokban nemcsak a katonai, de a civil műholdak is jelezték – utóbbiak felvételei az interneten is hozzáférhetőek voltak -, hogy megélénkült a mozgolódás a Phenjantól mintegy 380 kilométerre északkeletre, a kínai határ közelében lévő hegyek között. Nyugati hírszerző források szerint hosszabb ideje folytak az előkészületek, és az állítólagos nukleáris eszközt végül egy használaton kívüli bányában, 2 ezer méter mélyen – a megszokottnál háromszor mélyebben – robbantották fel.
A robbantás egy újabb – és minden eddiginél nagyobb – tét abban a pókerjátszmában, amelyet Phenjan 1993-ban kezdett, kártyapartnerének elsősorban Washingtont tekintve. Észak-Korea viselkedése kiszámíthatatlan volt, különböző engedményekért cserébe hol belemenni látszott katonai atomambíciói feladásába, hol pedig kiszámíthatatlanul keményített álláspontján. Utóbbiban elemzők szerint szerepet játszhatott mindinkább romló gazdasági helyzete – a zárt országból kiszűrődő jelentések ugyanis évek óta súlyosbodó éhínségről szólnak -, akárcsak az a feltételezés, hogy a hatalmat 1994-ben elhunyt apjától megörökölt Kim Dzsong Il éppen kardcsörtetésével és a nukleáris státus presztízsével igyekszik maga mögött tudni a világ második legnagyobb létszámú, 1,1 milliós hadseregének támogatását.
A hétfői robbantásra adott reagálásokból kiderül, hogy a játszma során mennyit blöffölt Washington, ahol éppen a múlt héten erősítették meg: nem tűrik, hogy Phenjan atomhatalom legyen. Az USA az eltelt csaknem másfél évtizedben két, merőben különböző stratégiát választott. A demokrata Bill Clinton elnöksége alatt kétoldalú párbeszéd folyt, és akkor született a genfi megállapodás is, amely csak polgári célokra felhasználható reaktorokat ígért Észak-Koreának katonai programja feladásáért cserébe. Egyes hírek szerint Clinton, nem sokkal mandátuma lejárta előtt, még azt is fontolóra vette, hogy első amerikai elnökként ellátogat Phenjanba.
A Kimet megvető republikánus George W. Bush viszont az erő politikájára szavazott, és 2002-ben a „gonosz tengelyéhez” sorolta Észak-Koreát, amely ebben – különösen a szintén ekként jellemzett Irak megtámadása után – közvetlen katonai fenyegetést látott. Phenjan a hatoldalú – Dél-Koreát, Japánt, Kínát és Oroszországot is bevonó – tárgyalások helyett csak Amerikával lenne hajlandó érdemi párbeszédre, és Washingtontól a tűzszünettel véget ért koreai háború békemegállapodással történő lezárását, valamint megnemtámadási garanciát is követel.
Bírálói szerint Bush taktikája csődöt mondott. Miközben a tömegpusztító fegyverek tartásával – mint később kiderült, alaptalanul – vádolt Irakot megtámadta, az atomprogramot működtető Iránnal és Észak-Koreával nem tudott mit kezdeni. Sőt, e két országot csak felbátorította az iraki háború kudarca: Teherán mind kevésbé leplezi ambícióit, Phenjan pedig hírszerzési források szerint a hat évvel ezelőtti egy-két nukleáris eszköz helyett akár már tucatnyival is rendelkezhet. A világ egyik legfontosabb – az árrobbanás nyomán pénzben úszó – olajhatalmának számító Iránban most alighanem élénken figyelik, mihez tud kezdeni az USA azzal, ha a világ egyik legszegényebb országa esetleg atomhatalommá válik.
A katonai megoldás Washington számára szakértők szerint nehezen járható út. Hadseregét leköti az iraki megszállás, légi csapásokkal pedig aligha semmisíthető meg az észak-koreai nukleáris infrastruktúra. Arról nem is beszélve, hogy a hatalmas létszámú északi hadsereg – amelynek zöme a 38. szélességi körnél meghúzott demarkációs vonal közelében állomásozik – súlyos veszteségeket okozhatna a dél-koreai hadseregnek és az azt segítő amerikai katonáknak, valamint könnyen elérhetné a közeli fővárost, Szöult. Az ENSZ Biztonsági Tanácsában Washington számíthat minden vétójoggal rendelkező állandó tag támogatására. Bár Peking és Moszkva is határozottan elítélte a kísérleti robbantást, nemzetközi katonai megoldásba aligha mennének bele, a szankciók további szigorítását viszont megszavaznák. Amerikai kormányzati körökben ezért felmerült, hogy hadihajókkal szigorú ellenőrzés alá vonnák az Észak-Koreába tartó és onnan induló hajókat. Ez egyszerre szolgálná a gazdasági nyomásgyakorlást, valamint megakadályozná, hogy a rakétatechnológiáját szívesen áruló Phenjan nukleáris eszközökhöz is juttassa vevőit. Teljes tengeri blokádról azonban – vélték Washingtonban – nemigen lehet szó, az már háborús cselekménynek minősülhet.
Kényes helyzetbe került a Kim utolsó támogatójának számító Kína, amely éppúgy tart egy észak-koreai összeomlás következményeitől, mint Dél-Korea. Peking ugyanakkor első reakciójában összhangban volt Tokióval, és elítélte a kísérletet. A kínai fővárosban amúgy is meglepő szívélyességgel üdvözölték Abe Sinzót, az új japán miniszterelnököt, akinek elődjét, Koizumi Junicsirót a háborús bűnösöknek is végső nyughelyet adó tokiói Jaszukuni-szentélyben tett látogatása miatt még csak fogadni sem voltak hajlandóak. Sinzo – aki a korábbi gyakorlattal szakítva első miniszterelnöki útja célpontjaként nem Washingtont, hanem Pekinget választotta – hasonlóan biztató tárgyalásokat folytatott hétfőn Szöulban. Ám amennyire hozzájárult ehhez a közeledéshez Phenjan atomtesztje, úgy tehetik a három ázsiai ország viszonyát újra feszültté a következmények. Észak-Korea nukleáris hatalommá válása ugyanis fegyverkezési versenyt indíthat el Ázsiában. Kína nemcsak egy riválist kapna, de a magát Kimtől fenyegetve érző Dél-Korea és Japán is megteheti azt, amire technológiailag valószínűleg képes, ám politikai, illetve katonai, Tokió esetében pedig alkotmányos megfontolások miatt eddig tartózkodott: atompotenciált építhet.
NAGY GÁBOR
