A zene nem ismer határokat, szokás mondani, mégpedig abban az értelemben, hogy példának okáért a Beatles vagy Beethoven művei egyformán hatnak irániak vagy amerikaiak millióira, holott, mint tudjuk, egyébként micsoda elképesztő távolság van nemcsak földrajzi értelemben Amerikai és Irán között.
A világ egyik legkiválóbb zenekarának tartott Berlini Filharmonikusok dirigense, Sir Simon Rattle számára még az iménti példában foglaltaknál is sokkal nagyobb jelentéssel bír, hogy a muzsika nem ismer határokat. Szinte mániákusan törekszik annak bizonyítására, hogy a zene társadalmi és korosztálykorlátokon, sőt, eredendően politikai nézet és ízléskorlátokon is simán képes áttörni. Továbbá, hogy még a legigényesebb zene is lelkes híveket tud toborozni magának az úgynevezett igénytelen tömegek köréből is.
Koreográfusokat menesztett hajléktalanok közé aluljárókba, továbbá berlini elit zene- és balettiskolák gyönyörű szép sudár leányai és fiai közé, aztán a kelet-berlini óriás panellakótelepek világába, és szinte találomra szedtek össze túlsúlyos és tökéletes testűeket. A komolyzenén felnőtt huszonéveseket, és olyan harmincasokat, vagy éppenséggel tinédzsereket, akik azt sem tudják, hogy eszik-e vagy isszák mondjuk Sztravinszkijt, akik életükben nem voltak még koncertteremben, nem hallottak, nem láttak balettzenét.
Arról szólt a Sir Simon által megálmodott projekt, hogy ezek néhány százan, akik nagyjából minden tekintetben lefedik az egész berlini társadalmat, így együtt, elő tudnak adni egy balettet. Mégpedig a nagy orosz zeneszerző, Igor Sztravinszkij egyik művét, a Tavaszi áldozatot. Kamerával vettek fel mindent. Azt, hogy micsoda arcot vágnak, agyon tetovált bőrfejűek, amikor egy koreográfus kifinomult nyelven felajánlja nekik, hogy uraim, nem lenne-e kedvük fellépni egy balett előadáson. Vagy ahogy már a színpadi próbákon százkilós pasasok, akiket egy külvárosi McDonald”s büféből halásztak elő, piruett mozdulatokkal kísérleteznek.
Képzeljék csak el, milyen az, amikor Sztravinszkijt és egy mély érzelmekkel teljes zeneművet akarnak megértetni, egy balettet akarnak betanítani abszolút dilettánsokkal, és egy egységes előadást csiholni az ő fellépésükkel, miközben a háttérzenét a világ egyik legnagyobb karmesterének irányításával, a világ egyik legkitűnőbb hangverseny zenekara szolgáltatja.
Az elkészült dokumentumfilm, a Tavaszi áldozat projekt egy-egy kiszemelt áldozatának elképesztő vergődését külön-külön is bemutatja, hogy hogyan kell egymással mondjuk vitatkozni a káromkodó és rasszista nézeteket valló csavargó bőrfejű, és egy csaknem fekete bőrű vallásos muzulmán berlini török ifjú. Miről is vitatkoznak? Sztravinszkijről és a balett műfajáról. A dokumentumfilm utolsó jelenete a következő: az egyik legnagyobb berlini arénában tízezernyi néző várja az előadást. A függöny felgördül, Sir Simon int, és beindul a muzsika, majd kezdetét veszi a balett. A hajléktalanok, a bőrfejűek, a középiskolai matematika és más tantárgyi versenyek győztesei, a török, a zsidó és az arab, és ilyen-olyan eredendő műveltséggel bíró, ilyen-olyan növésű, súlycsoporthoz tartozó, a baletthez tehetséges és tehetségtelen berlini fiatalok táncolnak a színpadon. Ami közös bennük: az önfeledt, a mámoros tekintet.
Zentai Péter (Berlin)
