2006.10.02., 2006. évfolyam, 39. szám
szerző: Vásárhelyi Mária forrás: 168óra
cimkék: média, tüntetések, vélemény
Szűk egy hónapon belül kétszer vizsgázott a magyar média, és kétszer bukott meg. Bár az augusztus 20-i tragédia és a Gyurcsány-beszéd nyilvánosságra kerülését követő tüntetések, utcai megmozdulások jellegükben gyökeresen különböznek, az események médiareprezentációja számos hasonlóságot mutat. A hasonlóság gyökerei abban a mély szakmai válságban kereshetők, amelyben a hazai médiavilág vergődik.
A katasztrófamaraton viszonylag új műfaj a médiában. A fogalmat először tíz esztendővel ezelőtt, egy jeruzsálemi merényletsorozat médiareprezentációjának a leírására használták. Azóta polgárjogot nyert a szakirodalomban.
Katasztrófamaratonról akkor beszélünk, amikor egy váratlan, drámai, nagy hatású eseménysorozat gyökeresen megváltoztatja a média napirendjét és szerepvállalását. Ilyenkor a lehető legrövidebb időn belül – megszakítva eltervezett műsorrendjét – élő közvetítést ad a katasztrófa helyszínéről órákon, esetleg napokon keresztül. A néző pedig közvetlen szemlélője és „résztvevője” lesz az eseményeknek, élőben követheti a Jó és a Gonosz harcát anélkül, hogy bárki ismerné a küzdelem végkimenetelét.
Hogy a katasztrófamaraton inkább hasznos vagy káros hatással van-e a közönségére – arról eltérőek a vélemények. De az könnyen belátható, hogy ez a műfaj nem csupán szakmailag, erkölcsileg is rendkívül nehéz és kényes feladat elé állítja a médiát: hirtelen elképesztően megnövekszik a szerepe és a felelőssége. Ezekben a helyzetekben a hagyományos tájékoztató funkciónál fontosabb a közönség emocionális kondicionálása és orientálása. A képernyőn megjelenő „élő horror”, a vér és a tragédia látványa sokkolja a közönséget, az emberek elveszítik biztonságérzetüket, esetenként józan ítélőképességüket is. Egy időre teljesen kiszolgáltatottá válnak a médiának, amely rendre vissza is él ezzel a kiszolgáltatottsággal: már nemcsak tájékoztatni, hanem közvetlenül befolyásolni próbál, rávenni a közönséget a Jó és a Gonosz közötti azonnali választásra. Ily módon elkerülhetetlenül első számú politikai aktorrá lép elő.
Császár Attila tevőlegesen is a vandálok oldalára állt A katasztrófák médiareprezentációja ott is nehéz és kényes helyzet elé állítja az újságírókat, ahol alapvetően szilárd szakmai és etikai normák vannak. És a mértékadó média világában is bizony nemegyszer elbuknak egyes szakemberek vagy médiumok. Ahol pedig a médiaviszonyok egyébként is meglehetősen torzak, és semmiféle konszenzus nem alakult ki kötelezően betartandó normákról, egészen drámai helyzeteket idézhet elő egy-egy váratlan eseménysorozat. Igaz, a katasztrófák nem teremtenek gyökeresen új helyzetet a média világában, de éles megvilágításba helyezik azokat az anomáliákat, amelyek a média hétköznapjait jellemzik.
A hazai média alig egy hónapon belül kétszer került ilyen helyzetbe. És bár más-más módon, mindkét alkalommal totális csődöt jelzett.
Az augusztus 20-i viharra nem lehetett előre felkészülni. A váratlan katasztrófa azonban nem szolgálhat mentségül arra a bénultságra, ahogyan a hazai elektronikus sajtó (nem) reagált az eseményekre. Pedig magára a tűzijáték közvetítésére hatalmas apparátussal készült a média. Közvetítőkocsik, műholdas kapcsolat, a helyszínen és a stúdiókban operatőrök és riporterek hada állt készenlétben, hogy közvetítse a Semmit, kommentálja a kommentálhatatlant: a tűzijáték látványát. Aztán amikor mégis lett volna miről tudósítani, csődöt mondott a rendszer. Holott akkor már nemcsak tájékoztatniuk, hanem segíteniük is kellett volna az amúgy készenlétben álló munkatársaknak.
Baló György a kiégett kocsijával Ahogy néhány héttel később az MTV ostromakor, úgy augusztus 20-án is a Hír TV volt az egyetlen, amely folyamatosan élő közvetítésben tudósított a tragédiáról. S bár az utcán dolgozó munkatársak komoly erőfeszítést tettek, hogy azon mód politikai kontextusba helyezzék a tragédiát, és összefüggést találjanak a balliberális ármány és a katasztrófa között, ez sem von le annak értékéből, hogy egyedül ők ismerték fel a helyzetből adódó teendőket. Hasonló volt a helyzet a rádiók esetében is. Az Infó Rádió volt az egyetlen, amely – megváltoztatva eredeti programját – este fél tíztől élő közvetítésben számolt be az eseményekről.
Mindannyian a saját bőrünkön éreztük, hogyan hagytak cserben bennünket, nézőket-hallgatókat a rádiók és televíziók. Ők maguk azonban még napokkal az események után sem realizálták saját bukásukat. Miközben az újságírók öntudatos fölénnyel követelték fejek hullását, és kérték számon a kormányon, a minisztériumokon, a mentőkön, a katasztrófavédelmen és a rendezvény szervezőin mulasztásaikat, jól érzékelhetően fel sem merült bennük, hogy saját felelősségükön eltűnődjenek.
S ha arra számítottunk, hogy ez a fiaskó fontos tanulság volt a hazai elektronikus média életében, hát súlyosan tévedtünk. Az MTV-székház ostromakor ráébredhettünk: az augusztus 20-án előállt csődhelyzet tovább fokozható.
A médiafelelőtlenség első szembeszökő megnyilvánulásával a TV 2 Naplója ajándékozott meg bennünket. A feltűnően jól értesült csatorna már a Gyurcsány-beszéd nyilvánosságra hozatalának a pillanatában ott volt
Győrben, ahol a miniszterelnök tartózkodott, és ő készségesen nyilatkozott is a tévé munkatársának. Ezt követően azonban a Napló készítői nyilvánvalóan nem fogták fel a kialakult helyzet tényleges súlyát, és a helyzet értékelésére egyedül Giró-Szász Andrást kérték fel arra számítva: véleménye tovább fokozhatja a közönség felháborodását, és ennek nyomán SMS-küldő kedvét. Nem is tévedtek! Alig fél óra alatt egy értelmezhetetlen „minta” majdnem 60 ezer tagja küldte el véleményét (90 Ft) arról, le kell-e mondania a miniszterelnöknek. A TV 2-nél őrülten felpörgött a taxióra, és kiderült: egy definiálhatatlan identifikációjú és összetételű sokaságnak – amely egyébként nagyságában nem éri el a felnőtt lakosság egy százalékát sem – több mint háromnegyede úgy gondolja, a miniszterelnöknek távoznia kell.
Rudi Zoltán, a feldúlt MTV elnöke A másnap megjelenő mértékadó nyomtatott sajtó sem bánt felelősebben a tényekkel és a kialakult helyzettel. A baloldalitól a liberálison keresztül a jobbszélső orgánumokig mindenütt a néhány, nyilvánvalóan manipulatív szándékkal kiemelt mondattöredék – „másfél évig hazudtunk”, „nem csináltunk semmit”, „hazudtunk reggel, hazudtunk este” – jelent meg szalagcímben. Jóllehet a lapok nyomdába adásakor már bárki elolvashatta volna a beszéd teljes szövegét, és kikerülhette volna a Fidesz által hosszú hetek áldozatos munkájával összetákolt kommunikációs csapdát. És ha az újságírók szűk negyedórát szentelnek annak, hogy végiggondolják az elmúlt hetek eseményeit, a Fidesz kommunikációjának sarokpontjait a hazugságról, a radikalizálódásról, a forradalmi helyzetről, az „56-os analógiákról – akkor rövid idő alatt fölismerhették volna: azon a napon egy gondosan felépített kommunikációs hadművelet ért el a csúcspontjára. Csakhogy nálunk nem csupán a bulvárból, hanem a mértékadó sajtóból is hiányzik az idődimenzió, nem léteznek folyamatok, nincsen múlt és nincsen jövő, a magyar sajtó kizárólag jelen időben, az adott pillanat kontextusában értelmezi az eseményeket.
Az MTV ostromakor az elektronikus médiában a szereposztás látszólag hasonló volt, mint augusztus 20-án. Úgy tetszik, az egy hónappal korábban történtekből csak a Klubrádió vonta le a megfelelő szakmai konzekvenciát, amelynek tudósítója rövid időn belül a helyszínen volt: adekvátan és az elvárható empátiával tájékoztatta a rádió közönségét a történésekről.
A televíziós csatornák közül egyedül a Hír TV nyújtott folyamatos képi tájékoztatást. Ám az a mélységes szakmai és erkölcsi mélyrepülés, amelyről ezen az estén a Hír TV tanúbizonyságot tett, remélhetően örök időkre elrettentő példaként fog szolgálni a hazai médiatörténetben.
Az egyetlen magyarországi hírcsatorna az első perctől – mindenféle kétely és habozás nélkül – a televíziót megrohamozó, fékevesztetten tomboló vandálok mellé állt. Ebben az sem bizonytalanította el, hogy a feldühödött csőcselék gyújtogatni, törni-zúzni kezdett, hatalmas betonkorongokat és flaszterdarabokat dobált a rendőrök közé, majd – betörve a székházba – fosztogatott és rombolt. A helyszínről élő egyenes adásban tudósító riporter először csalódottan és szemrehányóan konstatálta, hogy a rendőrök nem álltak át a tüntetők – a B-közép – oldalára, örömujjongásban tört ki, amikor „a bátrabbak már feljutottak a lépcsőre”, miközben a rendőrök rémülten menekültek a dühöngő vandálok elől. Rendőri erőszakról és brutalitásról beszélt, amikor a randalírozók éppen baseballütőkkel verték és kövekkel dobálták a mozdulatlanul álló rendőrsorfalat, aztán megállapította: „a rendőrök könyörtelenül szembeszegültek, nekimentek a tömegnek”, amely pedig csupán „érvényt akart szerezni a magyar nép akaratának”. Majd mélyen elgondolkodott, és megállapította: „Ez itt már nem a politikáról szól, hanem tényleg a fiatalok azok, akik követelik a szabad sajtót!”
Amikor már lángokban álltak az utcán a köztelevízió munkatársainak autói, és lángolt a televízió székháza is, amelynek falai között rekedtek a bent dolgozó „kollégák”, a Hír TV riporteréből – aki nemrégen még maga is a közszolgálati televízió munkatársa volt – kiszakadt: „Ez már nem tüntetés, ez forradalom! A fiatalok, Istenem, a fiatalok változást akarnak.” A drámai csúcsponton pedig – amikor konstatálta, hogy a főbejáraton keresztül nem tudnak a vandálok behatolni az épületbe – kilépve tudósítói szerepköréből tevőlegesen is a vandálok oldalára állt: „Gyerekek, talán a hátsó bejáratnál kellene próbálkozni! Ott nincs annyi rendőr!” És ezt nevezte a stúdióban ülő kommentátor, a Franciaországból hazaszakadt „szociológusnő” európai szintű tudósítói munkának, miközben csillogó szemmel bizonygatta: itt és most végre láthatjuk, milyen az igazi forradalom, amikor az elégedetlen néptömegek fellázadnak az elnyomó hatalommal szemben. És bár az elkövetkező napokban – érezve a helyzet tarthatatlanságát – a televízió munkatársai igyekeztek visszafogni a B-közép iránt állandóan kitörni vágyó rokonszenvüket, e törekvésük felemásra sikeredett, és mindössze odáig jutottak: az első este „forradalmárait” a negyedik napon már egyszerűen fiatalokként emlegették.
Ám míg a Hír TV-ben javában zajlott a „forradalom”, a többi televíziós csatornán rezzenéstelenül folytatódott az előre eltervezett műsor. Így annak, aki mégis neszét vette, hogy valami nincs rendben a fővárosban, és további információra vágyott, nem maradt más választása, mint nézni a hírcsatorna „forradalomról” szóló tudósítását.
Az utóbb megjelent magyarázkodások szerint az MTV azért nem tájékoztatta a közönségét, mert túlságosan közel, a kereskedelmi televíziók pedig azért nem, mert túlságosan távol voltak az eseményektől. Közvetítőkocsijaik a szomszédos Kossuth téren álltak, de nem fértek az MTV-ostrom közelébe. (Az RTL Klub állítólag azért nem, mert munkatársait lezsidózták, a TV 2 pedig azért nem, mert közvetítőkocsiját megdobálták.)
Az MTV-ben Az Este műsorvezetője halálra vált arccal közölte ugyan, most kapott tájékoztatást arról, hogy a feldühödött tömeg a televíziót ostromolja, ám ez sem volt elegendő indok arra, hogy – megszakítva a műsort – legalább élőszóban tudósítsanak az eseményekről, amelyeknek közvetlen szemtanúi és elszenvedői voltak.
S minthogy az események közelébe egyedül a vandálokkal szolidarizáló Hír TV munkatársai jutottak, nem csupán a hazai, hanem a nemzetközi tévéállomások is a hírcsatorna kép- és hanganyagait felhasználva tájékoztattak, ami alapvetően meg is határozta az események interpretációját. Ennek köszönhető, hogy másnap a nemzetközi sajtóban megjelenő híradások döntő többsége futballhuligánok, bűnözők randalírozása és pusztítása helyett az elégedetlen és becsapott emberek lázadásáról tudósította közönségét.
Mindez pedig nemcsak arra világított rá, hogy a hazai média teljesen felkészületlen egy ilyen helyzetben való helytállásra, hanem arra is: a nyugati sajtót is milyen könnyen meg lehet vezetni egy, a számára kevéssé ismert terepen. Azt is jól láthattuk, hogy – bár sovány vigasz – a külföldi újságírókat ugyanolyan könnyűszerrel lehet manipulálni, mint hazai kollégáik jelentős részét, hiszen az első napokban megjelenő kommentárok nem elhanyagolható része ugyanúgy áldozatul esett a manipulációnak, mint a hazai média. Pedig ott nemigen fordul elő, hogy rendőrhadnagy szabadidejében rendőröket ver, televíziós szakkommentátor két kommentálás között televíziót ostromol, és a közszolgálati televízió korábbi munkatársa forradalomról beszél, amikor kollégáira gyújtják a házat.
