2006.09.18., 2006. évfolyam, 37. szám
szerző: Kulcsár István forrás: 168óra
Az USA Népszámlálási Hivatala, amely úgy látszik, tagadja, hogy az emberiség egyetlen fajhoz (human race) tartozik, statisztikáiban megkülönböztet kaukázusiakat (fehéreket), afroamerikaiakat (négereket), tősgyökeres amerikaiakat (indiánokat), de a legnagyobb etnikai kisebbség tagjait, a spanyol ajkúakat (hispa-nics) is külön kategóriaként kezeli.
A legutóbbi, 2004. július 1-jei állapotot tükröző statisztikai közlemény szerint a spanyol ajkúak száma az Egyesült Államokban 41,3 millió fő, ami az összlakosság 14,1 százaléka.
El lehetne töprengeni ennek az adatnak a megbízhatóságán (vajon hogyan írták össze az országban illegálisan tartózkodó hispanicok sokmilliós tömegét?), de talán még érdekesebb az, hogyan mutatják ki immár jelentős számszerű fölényüket a korábbi legnépesebb etnikai csoporttal, a feketékkel szemben? A „spanyol ajkú” ugyanis kizárólag a szóban forgó személynek, illetve felmenőinek az anyanyelvére utal. Lehet például olyan texasi vagy arizonai mexikói, akinek ősei előbb éltek ott, mint azok a fehér bőrű amerikaiak, akik a 19. század derekán az unióhoz csatolták ezt a két mai szövetségi államot. De lehet az utóbbi évtizedekben illegálisan bevándorolt mexikói is. Ám mindkét esetben nagy az esélye annak, hogy – „faji” szempontból – indián vagy mesztic. Ha azonban Kubából vagy a Dominikai Köztársaságból érkezett, akkor lehet néger vagy mulatt is. Ha viszont Puerto Ricó-i (aki egyébként félig-meddig amerikai állampolgár lévén, vízum nélkül, korlátlanul jöhet az USA-ba), ősei között nagy számban tudhat eredeti spanyolokat. Az argentin és az uruguayi bevándoroltak és leszármazottaik felmenői között aránytalanul sok az olasz, sőt a görög, a baszk és az askenázi zsidó is. Az utóbbiak pedig – szigorúan véve – még csak nem is latinok. Tehát tartozhat valaki egyszerre több kategóriához is. Ily módon a hispanicokat csak az anyanyelvük szerint lehet külön rubrikában kezelni.
Olvasztótégely
Az évszázadok során Európából érkezett németek, hollandok, írek, skandinávok, magyarok, olaszok előbb-utóbb felolvadtak a nevezetes (igaz, manapság egyre inkább tagadott) amerikai olvasztótégelyben. Náluk a második nemzedékből már kevesen, a harmadikból pedig jóformán senki sem beszéli nagyszülőinek nyelvét. A spanyol ajkúak jelentős része viszont az elmúlt alig néhány évtized leforgása alatt vándorolt (szökött) be az Egyesült Államokba, nagy többségük egy-egy tömbben él (Új-Mexikó államban ma ők alkotják a lakosság 43, Kaliforniában és Texasban a 35-35 százalékát), főként egymás között házasodnak, tehát bizonyára hosszú távon megőrzik homogenitásukat.
Az USA modern történetében most első ízben szembesül azzal a számára szokatlan ténnyel, hogy lakosságának mind nagyobb hányadát teszi ki egy nem is csupán etnikai, hanem nyelvi, nemzeti kisebbség. Mert ha most majd” minden hetedik állampolgár beszél otthon, környezetében spanyolul, a hispanic lakosság száma oly gyorsan növekszik, hogy aránya 2050-ben már az amerikai összlakosság egynegyedét, sőt, egyes előrejelzések szerint az egyharmadát teszi majd ki.
Miután a kutatók megállapították: az átlagos spanyol ajkú család 23 százalékkal többet költ élelmiszerre, telefon- és internetkapcsolatra, mint a többi amerikai, a kereskedelmi és távközlési vállalatok ennek megfelelő mértékben növelik reklámjaik mennyiségét a spanyol nyelvű rádió- és tv-csatornákon, újságokban. Emellett gondosan ügyelnek arra, hogy az országos angol nyelvű tévéműsorok reklámjaiban is okvetlenül szerepeljenek „latin” arcok. De nem csupán egy-egy gazdasági ágról van szó, hiszen a spanyol ajkú lakosság mindenféleképp kolosszális piac: már jövőre 936 milliárd dolláros vásárlóereje lesz.
Gyors gyarapodás
A gyorsan gyarapodó kisebbséggel persze a politikusoknak is számolniuk kell, és számolnak is. A texasi születésű G. W. Bush elnök például beszél – ha kell, választóihoz is – spanyolul, nem is szólva öccséről, Jebről, a hispanicok által ugyancsak nagy számban lakott Florida kormányzójáról. Az elnök pártja amúgy is mind több spanyol ajkú választót mondhat magáénak. Ha valaha axiómának számított, hogy az etnikai kisebbségek (zsidók, feketék stb.) a demokratákat támogatják, a spanyol ajkúaknak már 1996-ban is csak a 72 százaléka szavazott Clintonra, míg 2004-ben Kerry csupán 58 százalékuk voksát nyerte el. Ebben nem kis szerepet játszott a republikánusok keményebb Latin-Amerika-politikája (elsősorban Kuba irányában), de még inkább az, hogy a latinok nagy többsége még mindig katolikus (bár a protestáns felekezetek híveinek száma gyorsan növekszik soraikban), és mint ilyen – konzervatív.
Ám ez most változhat. Tudniillik elsősorban a – főként a republikánusok soraiban található – konzervatív, „hazafias” körök szeretnék megállítani a hispanicok számának és arányának növekedését. Mivel a spanyol ajkú családok nagyobb gyermekvállalási kedvével nem tudnak mit tenni, legalább az illegális bevándorlásnak szeretnének véget vetni. Miközben ugyanis az elmúlt évtizedben legfeljebb néhányszor ezer, maximum tízezer magyar vagy lengyel bébiszitter, pincér, netán fogtechnikus „felejtette magát” az USA-ban, a mexikói határon át évről évre sok százezer, ha ugyan nem millió illegális bevándorló érkezett és „szívódott fel” az országban. Ellenük most már nemcsak a marginális Ku-Klux-Klan tüntet Alabamában, hanem maga a szövetségi kormány hoz erélyes intézkedéseket. Falat emel a több mint 3000 kilométer hosszú déli határszakaszon, és addig is, amíg az elkészül, az illegális bevándorlást megakadályozandó nemzeti gárdistákat vezényel oda a hivatásos határőrség megerősítésére; kampányt folytat az engedély nélkül az országban tartózkodó idegenek kizsuppolása végett.
Ezt viszont a hispanic közösség diszkriminációnak érzi. Hiszen számos tagja maga is illegálisan érkezett az USA-ba, illetve szeretné, ha Mexikóban, Kubában, Kolumbiában élő rokonai csatlakozhatnának hozzá. Ez a közösség persze különböző származásából, vallásából, társadalmi helyzetéből adódóan korántsem egységes. Viszont – mint Roberto Suro, a washingtoni székhelyű Pew Hispanic Központ igazgatója találóan megjegyezte: „Semmi sem teremti meg annyira az egység érzését, mint a közös fenyegetettség.” És valóban, amire ebben a közösségben korábban nem volt példa, a diszkrimináció fala elleni tiltakozásul a közelmúltban a latinok országos bojkottot hirdettek. Az eredmény nem volt lebecsülendő. A washingtoni Dulles nemzetközi repülőtér bővítésén dolgozó építőmunkások fele nem vette fel a munkát, sok helyen zárva maradtak az éttermek (ez is mutatja egyébként, milyen ágakban dolgozik a spanyol ajkúak többsége), az egyetemek előadásairól országszerte távol maradt a hispanic diákok nagy része; a kormány intézkedései ellen százezrek tüntettek New Yorkban, Atlantában, Los Angelesben.
Kölcsönös meg nem értés?
Ha viszont a jövőben például olyan közlekedési vagy másfajta bojkottot hirdetnek, mint annak idején Martin Luther King hívei (és ezt is kilátásba helyezték), vagy ha a kaliforniai spanyol ajkú mezőgazdasági munkások sztrájkba lépnek, akkor az USA már egy mindinkább növekvő etnikai közösség jelentős kihívásával találja szemben magát, annak minden messzire mutató politikai, nyelvi, gazdasági és társadalmi következményével együtt.
Az érem másik oldalához tartozik ugyanakkor, hogy a meg nem értés falába – gyakran a szó szoros értelmében – az „anglók” is beleütköznek. Például amikor Miamiban bizonyos munkakörökben nem alkalmazzák őket, mert nem beszélnek spanyolul, vagy amikor nem tudják megértetni magukat az angolul nem beszélő taxisofőrrel.
