2006.09.14., 2006. évfolyam, 37. szám
szerző: Székely Ilona forrás: 168óra
Politizáljon-e az író? Állhat-e a pártok viszálya felett? Nem „gyanús-e” manapság, ha valakit mindkét oldalon elfogadnak? Vörös István József Attila-díjas költővel beszélgetettünk.
„Kettészakadt” országunkban újabb divat szerint az írókat, költőket is balra-jobbra sorolják. Ön minden oldalról gyanús. Katolikus egyetemen tanít, az ÉS-ben publikál.
Pár évvel ezelőtt az egyetemen valaki „beszólt”: ne nagyon ugráljak, túl sokan mondják rólam, hogy liberális vagyok. A másik oldalon alighanem a katolikus egyház szimpatizánsaként könyvelnek el. Egyik félnek sincs igaza. Vagy ha úgy tetszik: mindkettőnek. Én valóban konzervatív, liberális, keresztény szabadgondolkodó vagyok.
Ez hogy jött össze?
Az irodalomhoz kell a szabadság. Mindent kritikával kell szemlélni. A mindenkori kormányt bírálni kell, függetlenül attól, hogy szavazatommal támogattam-e. De az ellenzék mellé sem állhatok, ha az hülye. Szellemi függetlenségét az értelmiséginek akkor is meg kell őriznie, ha vannak szimpátiái. Nem azonosíthatom magam egyetlen párttal, pártvezetővel, hisz legföljebb öt-hat szín van a politikai palettán. Magánemberként akár rajonghatok is egy politikusért, íróként soha. De az is nyilvánvaló: nem publikálhatok olyan lapban, amely szélsőséges nézeteket képvisel.
Írótársai közül mégis többen nyíltan csatlakoztak egy-egy politikai irányhoz. Nemcsak a legismertebb mai példákra, Csoóri Sándorra, Csurka Istvánra gondolok. Hanem akár klasszikusokra.
Két dologról van szó. Az egyik, hogy az embert íróként mi foglalkoztatja. A másik: miként „evickél” a közéleti pocsolyában.
Politikáról nem ajánlatos írni?
Nem mondtam. Életünk része. Nem is jelentéktelen. Bár a nyolcvanas években, kezdőként idegenkedtem a költészetben a direkt politizálástól. Olvastam Petri szamizdat verseit, s miközben egyetértettem a rendszert elutasító, gúnyoló megnyilvánulásaival, a műveket mégsem éreztem igazán erősnek. Már az iskolai ünnepélyeken sem szerettem a mozgalmi költeményeket. Akkor úgy éreztem, Petri politikai versei ezeknek negatív lenyomatai. Bár nyilvánvaló: a szókimondó politikai vers megírásához bátorság kellett. Később valamennyire megkedveltem a direkt politizáló verseket is, ha élesek, szellemesek voltak. Mint Petri költeményei. Csoóri Sándor esete más. Ő néhány közérdekűnek szánt munkájával kormányozta ki magát a közérdeklődésből. Ha valaki ideológiai alapon ítél, íróként a csőd szélére kerülhet. Nem elég, ha az esszé retorikailag működik. Alá kell vetni a gondolkodás próbájának.
Jelenleg úgy látszik: nem az „írástudók” tanítják a politikusokat, hanem fordítva. Mindenki emlékszik még a Tilos Rádió előtti tüntetésre, Döbrentei Kornél „szakállas” beszédére, a szégyenletes zászlóégetésre. Kalász Márton, az írószövetség elnöke úgy kommentálta Döbrentei körmönfont zsidózását: ő nem gondolatrendőr. Ekkor lépett ki a szövetségből Parti Nagy Lajos. Vagy százan követték. Sokan közülük a Szépírók Társaságához csatlakoztak, amely egyfajta „ellen-írószövetség” lett.
Bizonyos fogalmakat tisztázni kell. Mi a gondolatszabadság, s mi a gondolatrendőrség? Az előbbihez először gondolat kell. Sem a hívők ostoba karácsonyi megfenyegetését, sem a rosszízű célozgatást, a trikó- és zászlóégetést nem tartom védendő gondolatnak. De még a védhető gondolat bírálata sem gondolatrendőrség, az is a szólásszabadság része. Nemcsak az összevissza beszéd, a kritika is hozzátartozik a szabadsághoz. Csak az lehet a kritikai értelmiség tagja, aki felelősséget is vállal azért, amit mond. A felelősségvállalás hiányzik világunkból. Ha valaki akár innen, akár onnan bármely honfitársunk meglincselésére biztat, azt nem nézhetem szó nélkül. Az írástudónak mások helyett is vállalnia kell a konfliktusokat.
A rendszerváltás előtt ön a Vigíliában publikált. Ez akkoriban lázadásnak számított?
A nyolcvanas években annyira voltam ellenzéki, mint az egész ország. Akkor egy póluson állt Csurka, Petri, Eörsi, Csoóri. Mindenki a Kádár-rendszert kritizálta. Nyilvánvaló volt, mit nem akarunk. De jött a rendszerváltás, s kitört a zűrzavar. A csoda nem történt meg. Mert valamiféle csodát vártunk. De a demokráciában természetes, hogy az írók különféleképpen gondolkodnak. A baj akkor kezdődik, amikor bizonyos politikai vezetők elvárják a nyájszellemet, amikor mások közreműködésével akarják megoldani problémáikat.
Az ellentétes táborba tartozó szerzők nem is olvassák egymás munkáit?
Bárkit, aki hajlandó leemelni a polcról a kötetemet, tisztelettel fogadok. Nem szeretném, ha csak az egyik vagy a másik párt tábora olvasna.
Vörös István 1964-ben született Budapesten. Költő, műfordító, próza- és esszéíró, tanszékvezető egyemi tanár a Budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem cseh szakán. Számos nemzetközi elismerésben részesült, többek között a szlovén Vilenica-díjban (2000), a József Attila-díjban (2003) és a fiatal kelet-közép-európai költők Hubert Burda-díjában (2003). Jelenleg a Német Felsőoktatási Csereszolgálat (DAAD) Berlini Művészeti Programjának magyar résztvevője.
