2006.09.10., 2006. évfolyam, 36. szám
szerző: Aczél Endre forrás: 168óra
Az Oszama bin Laden köré csoportosult iszlamista fanatikusok mesterük „szent háborúra” szólító nyilatkozatával (1998) indították el hadjáratukat „a zsidók és a keresztesek” ellen. E hadjárat tetőpontja a legújabb kori Amerika mindmáig ható traumáját idézte elő. 2001. szeptember 11-én öngyilkos arab merénylők négy repülőjáratot kerítettek hatalmukba, szinte zavartalanul. Két nagy utasszállító a New York-i Világkereskedelmi Központ ikertornyaiba rohant bele, egy a washingtoni hadügyminisztériumba, a Pentagonba, egy pedig, az utasok bátor ellenállása folytán, nem érte el kiszemelt célpontját, a Fehér Házat, hanem lezuhant egy pennsylvaniai mezőn. Az öt évvel ezelőtti tragédia utóéletét kutatjuk.
Mára már szinte elfelejtődött, hogy két évvel ezelőtt egy pártatlan amerikai parlamenti vizsgálóbizottság, hozzájutván mindazon dokumentumokhoz, amelyeket a Bush-kormány igyekezett takargatni a külvilág elől, teljes egyértelműséggel állapította meg, hogy az USA hatóságai, élükön az adminisztrációval, az elnökkel és kormánya tagjaival (de idesorolva az FBI-t, a CIA-t, a katonai és polgári légügyi szervezeteket, a határőrséget és a többieket), tökéletes csődöt mondtak. Egy egész rendszer bizonyult minden előzetes figyelmeztetés ellenére a merényletek előtt és közben cselekvésképtelennek.
Két új háború
Igaz, a „9/11-es Bizottság” következtetései nyomán azóta mindent át- és újraszerveztek, hogy elejét vegyék hasonló esetek bekövetkeztének, de az emlékezet csak kiküzdi magából az olyan apróságokat, hogy a „terrorizmus elleni világméretű harc” élvonalában ma ugyanazok a személyek tündökölnek, akik képtelenek voltak megvédeni a hazájukat, amikor arra szükség lett volna. Közmondásos például, hogy Rumsfeld védelmi miniszter s különösen az ő „szuperhéja” helyettese, az időközben állást váltott Paul Wolfowitz milyen fokon bagatellizálták (a Bizottság ezt is kiderítette) Oszama bin Ladent. De a történetnek ezt a részét hagyjuk most.
Két háború követte szeptember 11-ét. Egy Afganisztán, pontosabban a tálib rendszer, egy pedig Szaddám
Huszein Irakja ellen. A kettő minden tekintetben elválik egymástól, noha Washington (de London is) mind a mai napig bizonygatja, hogy összeköti őket a terrorizmus elleni fellépés.
Egyáltalán nem. A szeptember 11-i gyilkosokról hamar kiderült, hogy Afganisztánban kaptak kiképzést. Kiderült Oszama bin Laden személyes szerepe is; végtére ő nemhogy tagadta volna, büszkélkedett is ezzel. (Hogy honnan, mely helyről? Ma sem tudni. Oszama öt év múltán is szökevény. Vélhetően az afgán-pakisztáni határ egy pontján rejtőzik.) A tálib rendszer ledöntéséhez Amerika nemzetközi felhatalmazást kapott. Az afganisztáni háború gyors volt és sikeres. A tálibok, az iszlám világ legszélsőségesebb, legundorítóbb, kőkorszaki figurái eltűntek a hatalomból, bár sajnálatos módon ma is „jelen vannak”, hozzájárulva ennek az alapjában meghódíthatatlan, civilizálhatatlan és demokratizálhatatlan országnak a turbulens mindennapjaihoz. De tagadhatatlan, hogy Oszama Al-Káidája az afganisztáni vereséggel elveszítette egyes számú támaszpontját, kiképző bázisát.
Az Irak elleni, 2003-as háborút papíron az a feltételezés motiválta, hogy az ország minden kétségen felül kegyetlen, agresszív diktátora, Kuvait egykori lerohanója, Szaddám Huszein tömegpusztító fegyverekkel vagy ilyen eszközök kifejlesztésére alkalmas infrastruktúrával rendelkezik. És bizony Szaddám abban a bújócskában, amelyet az ENSZ fegyverzetellenőreivel játszott, nem keveset tett a vele kapcsolatos gyanúk felerősítéséért. S eközben Szaddám teljesen világias rendszerében az iszlám fanatikusoknak soha nem jutott hely. Az Al-Káidának bizonyítható iraki kapcsolatai nem voltak – irániak és főként pakisztániak annál inkább. (Mind a mai napig.) És ami a legfontosabb: soha senki nem bukkant azoknak a bizonyos tömegpusztító fegyvereknek a nyomára. Magyarán, Szaddámot semmilyen kézzelfogható okkal nem lehetett belemosni az Al-Káida világhálójába, pláne nem olyasmikkel gyanúsítani, hogy terroristák kezére akarta volna játszani a maga (nem létező) vegyi, biológiai vagy nukleáris fegyvereit.
Megelőző Csapás?
Az iraki háború Bush végzetes, szinte senki által nem osztott „megelőző csapás”-teóriájának bűvöletében fogant, nemzetközi felhatalmazás nélkül, teljes egyoldalúsággal. És e ballépésnek nemcsak abban szenvedjük a következményeit, hogy a Szaddám által mégiscsak (vas)kézben tartott, világias rendszerként működtetett Irak manapság a demokratikus díszletek között rohan a polgárháborúba, hanem – sőt legfőképp – abban, hogy száz- és százmillió muszlim úgy gondolja: a tömegpusztító fegyverekre való hivatkozás csak ürügy volt Amerikának. Ürügy arra, hogy rátegye a kezét Irak olajára; ürügy arra, hogy stratégiai előnyhöz juttassa Izraelt; ürügy arra, hogy háborút viselhessen minden igazhitű ellen.
Ekképpen aztán a „szent háború” eszméje valósággal megszépül. Az Al- Káidának van utánpótlása. Hívei robbantanak Indonéziától Spanyolországig, Törökországtól Szaúd-Arábián és Csecsenföldön át Londonig. Szeptember 11-e előtt nem volt jó érv amellett, hogy Amerika (a britekkel és másokkal szövetkezve) hadat visel „a” muszlimok ellen; az iraki háború óta van. Percepció kérdése az egész. A jelek szerint a muszlim világ tudatába nem szüremlik le – vagy ha igen, hatástalan -, hogy ez így egy kicsit se igaz. A hajdani Jugoszláviát végleg megroppantó koszovói (légi) háború például kifejezetten egy muszlim (albán) közösség érdekében, annak védelmére folyt le. (Hogy jó okkal-e, azt inkább ne firtassuk. A tény ettől tény.)
És mégis. A közgondolkodás alapvető fermentuma ma az, hogy zajlik a „civilizációk háborúja”. A vérszomjas Al- Káida semmilyen árat nem érez súlyosnak azért, hogy Amerika- (tágabb értelemben Nyugat-)barát rezsimeket töröljön el a föld színéről, a hódító Mohamed próféta világába fordítsa vissza a történelem kerekét, és egy össziszlám, az olajvagyon fölött uralkodó kalifátus kezébe tegye le az emberiség sorsát.
Veszélyszítás?
Vele szemben az Egyesült Államok fundamentalistái erőszakkal próbálnak nyugati, demokratikus modelleket telepíteni az ilyenek befogadására képtelen és alkalmatlan muszlim országokba, tovább fokozva a helyzet abszurditását. Az egyik oldalon (az Al-Káida, Irán, a libanoni Hezbollah, a palesztin Hamasz) az iszlamizmusért harcolnak, a másikon egy felvilágosult paradigmáért, amelyet a kiszemeltek talán meg se értenek. Mindezzel együtt úgy gondoljuk – különösképp a minapi libanoni háború tapasztalataival gazdagodva -, az iszlám fundamentalizmus (óhitűség), jelentkezzék bár síita (iráni) vagy szunnita (al-káidás) köntösben, a lehető legnagyobb veszély, amely a világra leselkedik. Nem annyira vérszomjassága, mint inkább középkori, mérhetetlenül intoleráns szellemisége okán. El kell viszont gondolkodni azon, hogy az a mód, ahogyan az USA reagált és reagál a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokra, milyen fokon kontraproduktív. Azaz lohasztotta-e a szélsőségesek elszántságát, vagy épp fokozta azt? Ez a kérdések kérdése. Ha Irak netán lábra áll, könnyebb lesz a válasz.
