Elhallgatott a „bátor poéta”, kilencvenhat éves korában elhunyt az örökké kereső ember, irodalmunk doyenje
2006. szeptember 4. (15. oldal)
pályatársak a mesterről. Nádas Péter író szerint Faludy Györgynek, a huszadik század egyik nagy mesélőjének gazdag, fájdalmakkal és küzdelmekkel teli élete volt, s terjedelmes, forrásértékű életművet hagyott hátra. „A magyar nyelven írt költemények között mindig lesznek Faludy György-sorok, -versek, és ezt úgy hívják: halhatatlanság” – mondta Gyurkovics Tibor író, a Magyar Írók Egyesületének elnöke, hozzátéve, hogy kamaszkorában Faludy volt a kedvence. „Azon ritka magyar poéták közé tartozott, aki bátor volt, ha kellett, az igazságtalanságig bátor” – hangsúlyozta. Kalász Márton, a Magyar Írószövetség elnökének szavai szerint nagyon nagy személyiség és nagyon nagy költő ment el, akit sokáig fogunk gyászolni és hiányolni. Felidézte, hogy az idei erdélyi írótáborban 1956-tal kapcsolatban is emlegették Faludy Györgyöt, akiről mindig azt hitték, örök életű. A költő verseit csaknem négy évtizede előadó Hobó elhunyt barátjára emlékezve elmondta, Faludy György volt az, aki miatt tizenkét évesen a költészet felé fordult. A barátságot igazán komolyan gondolta, érdeklődésével, tiszteletével pedig lefegyverezte az embert – tette hozzá.Két alkalom él bennem élénken, két találkozás Faludy Györgygyel. Az első 1988 őszén történt a hazatérésére rendezett ünnepségen a Jurta Színházban, a második idén május közepén, Méhes György születésnapján a Nemzeti Színház stúdiójában. Az első azért maradt meg, mert nekem az volt a rendszerváltozás első pillanata, amikor igazolódni látszódott, hogy a nyomorító körülmények nem uralkodhatnak örökké a szellem felett. Ott, a zsúfolt színházteremben, ahol nagyjából először hangzottak el nyilvános rendezvényen Faludy György művei, ahol – ha nem csal az emlékezetem – a Monteverdi Birkózókör tagjai járkáltak a széksorok között, és olyan dalokat énekeltek a publikumnak a művek mellé (Zongorával fűtötték a kályhát… például), melyeket addig legfeljebb ha otthon hallott az ember, szóval ott merült fel bennem először komolyan, hogy tényleg vége lehet a létező szocializmusnak, az összes hazugságával, a mindent szürkévé egalizáló gyakorlatával, kontraszelekciójával, a tehetségtelenséget, a tehetetlenséget és a szolgalelkűséget, vagy ezek különféle egyedi elegyét díjazó képmutatásával egyetemben. Vége lehet a múlt és jövő nélküli, állandósított jelen időnek, ahol mindig csak három-négy nehéz év választ el bennünket a normális élettől.
A második azért, mert miközben Jordán Tamás szavalta a hatalom természetét oly tisztán látó és láttatni tudó, metszően ironikus költeményét, arra gondoltam, hogy ez a tolókocsiban ülő, törékenynek tűnő, agg költő azon kevesek egyike, akik ebben a tizennyolc év alatt évtizedeket öregedett, egykori álmait és reményeit látszólag teljesen eltemetett országban lelkileg és szellemileg fiatalok tudtak maradni.
Faludy György az örökké kereső ember volt, ahogyan A pompeji strázsán című versében meg is írta: „De aztán, hogy egy este észrevette, / hogy a lombik alján arany ragyog – / kiszórta. Mert a keresést kereste, / nem az aranyat. Én is így vagyok, / mint ő. S ha egyszer megfognám a részeg / percet, mikor a süket szó felel: / letenném tollam s újra kezdenék el / mindent, úgy, mint az ősöm kezdte el.” A kereső és a mindent megismerni akaró, mindent a méltóság szemszögéből mérő művészé. Költő volt és humanista. Egyik sem bizonyult túl kényelmesnek és kifizetődőnek a mögöttünk hagyott században. Sorsa jellemzőnek mondható XX. századi magyar sors. Kétszer kényszerült elhagyni az országot. Először zsidó származása miatt 1938-ban, előbb Párizsba, majd New Yorkba került, három évig szolgált az amerikai hadseregben is. Egy interjúban azt mondta, így legalább azt érezhette, tesz valamit a hazájáért. Itthon a megjelent könyveit máglyán égették el a nyilasok. 1946-ban jött haza, ám a kommunista hatalomnak sem lett kedvelt szerzője, 1949-ben hamis vádak alapján elítélték, és három évre a recski kényszermunkatáborba zárták. Szabadulása után fordításokból élt, majd 1956-ban újra emigrált. Több helyütt élt. Egyik lakóhelyén, Torontóban parkot neveztek el róla. 1988-ban települt megint haza.
Hagyományosan mostohán bánunk a nagyjainkkal. Most az elvesztésekor feltehetjük magunknak a kérdést: ha itt élt velünk egyik utolsó tagja annak a generációnak, amelyikhez mi az irodalmi aranykort kötjük, vajon miért nem a köteteinek megjelenése váltott ki jelentős médiavisszhangot, miért nem azok lettek ünneppé, miért a lakása körüli szégyenteljes hercehurcával került a köz figyelmébe? Mély, alapvető és kínosan került problémára világít ez rá, a magyar kultúra társadalmi térvesztésére. „Hol van a szerelem s a szépség? / Hol hagytátok az irodalmat, / társalgást, könyvtárt és lugast? / Mind haldokolnak vagy meghaltak. // Le télen az Amazonászra / luxusban, míg csak van vize, / nyáron Báliba, Saint Tropez-be / (nem tarthat viszsza senki se), // s ha nincs reá mód, üljetek le / a TV-hez olcsóbb utakra, / hallgassatok rossz zenét, filmet, / mely nem hatol le a tudatba, // a politikát se hagyjátok / üres locsogásnál alább, / s jegyezzétek meg a reklámot, / az áruk sírfeliratát” – írta A jövő század lesz a végső című versében. Utolsó általam olvasott interjújában is az irodalom válságáról beszélt, másod- és harmadrendűvé silányodottnak mondta a hazai literatúrát. De műveit olvasva végső soron érthető a csend is. Mert ezek ezer szállal kötődnek a valósághoz, a megtapasztalt világhoz, s ez nemigen divat manapság, hisz ezek átélhető, feldolgozott tudást adnának, ami szembenézésre, hovatovább gondolkodásra késztetne. Úgy tűnik, kevés erre itt és most az igény.
„- A földbe térünk mindahányan, / s az évek szállnak, mint a percek, / véred kiontott harmatával / irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!” Elment Faludy György. Harmadszor. Végleg. Itt maradnak művei, amelyek az ember, az élet méltóságáról szólnak, várva egy másik kort, amikor fontossá válhat, mi vett és vesz körül bennünket. Várva az új keresőket.
