2006.08.31., 2006. évfolyam, 35. szám
szerző: Aczél Endre forrás: 168óra
cimkék: glóbusz, Izrael, Libanon
Az ENSZ Biztonsági Tanácsának Libanonra vonatkozó határozatából eddig annyi valósult meg, hogy többé-kevésbé hallgatnak a fegyverek. De a Hezbollahnak, a háború előidézőjének esze ágában sincs letenni a fegyvert. Igaz, hogy a libanoni hadsereg bevonult az ország déli részébe, de az a segítség, amelyet a libanoni nemzeti fegyveres erők az ENSZ 15 ezer főre dagasztandó békefenntartó kontingensétől élvezni fognak, egyelőre csak papíron létezik. Hónapokba telik majd, míg az olasz-francia vezetésű kék sisakos garnitúra „feláll”, s nyitott kérdés, milyen hatékonysággal. Van néhány kellemetlen történelmi tapasztalat mögöttünk.
Akinek nem nagyon rövid az emlékezete, az képes tíz-tizenöt évre visszanézni, s felidézni magában a boszniai polgárháborúnak azokat a fejezeteit, amikor ez a hajdani jugoszláv tagköztársaság tele volt ugyan békefenntartókkal, de az ENSZ soha nem volt képes tisztába tenni a „rules of engagement”-et, más szóval azt a szabályozórendszert, amelyik precízen előírta volna a katonáknak, hogy mikor kell lőniük. Ebből adódóan a boszniai szerb hadsereg martalócai szinte szabadon garázdálkodtak, s akkor, ott és úgy szereztek pozíciókat, ahogy akartak. S ami ennél is rosszabb, naponta a szó szoros értelmében – az erősebb jogán – megalázták a békefenntartókat.
Csak remélni lehet, hogy ez nem ismétlődik meg Libanonban, különben kidobott pénz lesz másfél hadosztálynyi nemzetközi katonaság kiküldése, ami egyébként mindenképp egy aránytalanul költséges vállalkozásnak mondható.
Az ENSZ-határozat azt várná el a kéksisakosoktól, hogy a libanoni nemzeti hadsereggel együtt képezzenek ütközőzónát Libanon és Izrael között (libanoni területen természetesen); akadályozzák meg, hogy ebből a térségből offenzív cselekmények indulhassanak Izraellel szemben; érjék el, hogy Dél-Libanonban csak a bejrúti központi kormány (ne pedig a Hezbollah) cselekedhessen szuverénül; végül pedig – de igazán nem utolsósorban -, hogy gondoskodjanak arról: Libanon területére ne érkezhessen idegen fegyverutánpótlás. Ez a klauzula kifejezetten a Hezbollah arzenáljának iráni és szíriai forrásokból való utántöltésére vonatkozik.
Ehhez képest a következőket tudjuk.
A kék sisakos sereg, amely nem azonos a ma is Dél-Libanonban állomásozó, tehetetlen kontingenssel, nagyon lassan fog felfejlődni. 2007 kora tavaszát fogjuk írni, mire a legtöbb katonát (3000 fő) megajánló európai ország, Itália átveszi a vezetést. Legalábbis ez így fest most. Az ENSZ azonban győzelemként könyveli el, hogy az európaiak a békefenntartó létszám felét állítják ki.
Blokád alatt
A libanoni nemzeti hadsereg változatlanul semmilyen tevékeny részt nem tud és nem fog vállalni a Hezbollah lefegyverzéséből. Következésképp ez a feladat teljes egészében a kéksisakosokra hárulna, ami képtelenség. Nem igazán képtelenség, hanem: háború.
Az ENSZ-haderő nem lesz képes elreteszelni Libanon és Szíria határát, mert a szíriaiak erre az esetre – ha tudniillik a kéksisakosok felvonulnak a két ország határára – teljes határzárral fenyegetőznek. Ami nagyon súlyos dolog. Hiszen az izraeliek a tengerről és a levegőből mind a mai napig blokád alatt tartják Libanont, miáltal az országnak egyetlen szárazföldi kijárata van – Szíria felé. Ha ez bezárul, akkor a libanoniak gyakorlatilag semmilyen importtermékhez nem jutnak hozzá.
Izrael nem vonul ki Libanonból mindaddig, amíg nincs kinek átadnia a helyét. Mivelhogy a Hezbollah által amúgy is súlyosan befolyásolt – bár egyáltalán nem síita irányítás alatt levő – libanoni nemzeti hadseregben nem bízik, bevárja, amíg az új kék sisakos hadseregnek adhatja át az ellenőrzést.
A vicc az, hogy az ENSZ-határozat egész logikája a Szíria által erőteljesen támogatott Hezbollah visszaszorítására és a jobbára szírellenes pártokból álló bejrúti kormány szuverenitásának visszaszerzésére épül. Ez elvileg nagymértékben helyeselhető – végtére is egy demokratikus államban nincs helye egy magánhadseregnek, amely az illető államot tetszése szerinti módon és időpontban ránthatja háborúba -, de hiányzik belőle a felismerés, hogy Izrael és Szíria békéje nélkül soha nem lesz béke a kis Libanonban. Jó volna, ha lenne, de nem lesz. Ahhoz Szíria túl erős.
Ennélfogva minden értelmes cselekvésnek egy irányba kéne mutatnia – hogy tudniillik jöjjön létre ugyanaz a béke Izrael és Szíria között, ami Izrael és Egyiptom, Izrael és Jordánia között létrejött. Szíriát csak úgy lehet „átemelni” a mérsékelt arab táborba, ha Izrael vele szemben is a „területet békéért” elvet érvényesíti, azaz gyakorlatilag helyreállítja az 1967 előtti status quót. Lehet, hogy a Hezbollah – lévén síita szervezet – a síita Iránnak nagyon fontos, de a nem síita Szíriának csak addig, amíg általa tudja folyamatosan irritálni, zaklatni Izraelt. A béke közömbösíti ezt az érdeket.
Szíriának hitem szerint nem jó az, ha besorolják Irán, a Hezbollah és a Hamasz mellé. Ez az ország alapjában ugyanazokra a „békejavakra” vágyik, mint a többiek, és alelnöke szerint nagyon nehezen viseli a se béke, se háború állapotát. (1974 óta teljes a fegyvernyugvás a szíriai-izraeli határon, de nagy szíriai területek folyamatos izraeli megszállása, olykor annektálása besimult az élet tényei közé. Mint tudjuk, Szíria olyan területeket akar visszaszerezni, amelyek számára ellenőrzést biztosítanának a Tiberias-tó keleti partja fölött, stratégiai pozíciókat biztosítva számára Izraellel szemben…) Ha pedig ez így van, akkor Izrael valóban azt tenné legbölcsebben, ha a lehető legsürgősebben felújítaná a béketárgyalásokat Damaszkusszal. Ez olyan forgatókönyv, amelynek Jeruzsálemben egyre jelentősebb támogatottsága van.
A gondolkodás gyökerei egyazon helyen lelhetők fel: nem a Hezbollahot kell semlegesíteni – ebben az értelemben az egész háború tévedésnek minősíthető -, hanem Szíriát és Iránt. Előbbi kétségen felül Izrael dolga, utóbbi az Egyesült Államoké. A Hezbollah nem magáért, a legkevésbé sem Libanonért „állt helyt” az egy hónapos háborúban, hanem jótevőiért, támogatóiért.
A nagy játszma
Mindezzel csak azt akarom sugallni, hogy a nagy játszma nem az ENSZ-haderő, a libanoni hadsereg és a Hezbollah között várható (és zajlik is már), hanem a térség helyi és idegen hatalmai között. Én magam kicsit sem hiszek abban, hogy Libanonban van olyan belső erő, amely eredményesen volna képes kesztyűt dobni a Hezbollahnak. Már csak azért sem, mert ez a szervezet abban a bizonyos egy hónapban az örökké megvert arabok eredményes harci jelképévé tudott válni. A mindig is revánsvágyó arab tömegek végre megízlelték azt, hogy Izrael polgári lakosságának komolyan ártani lehet; hogy az izraeliek félni is tudnak „az arabok” fegyvereitől.
Ezt az élményt dúlná szét minden fegyveres fellépés, jöjjön akár a libanoni hadseregtől, akár az ENSZ-től, akár mindkettejüktől a Hezbollahhal szemben. Ez nem járható út.
