Forrás: Magyar Rádió

Oroszország elképzeléseivel nincs egyedül a térségben, a másik meghatározó ázsiai hatalom, Kína is az amerikai befolyás csökkentésében érdekelt. Számukra jó szövetségesnek tűnik Irán, a kontinens legnagyobb síita országa, amely a hírek szerint pénzzel és eszközökkel is segítette és segíti a Hezbollahot Izrael elleni akcióiban. De kik is azok a síiták, akik Szíriától Pakisztánig egyre jelentősebb politikai erőt képviselnek?

Sok későbbi bonyodalmat kiküszöböl, ha Mohamed fiú utódot hagy maga után. Mohamed egyenesági leszármazottját ugyanis mindenki elfogadta volna, csakhogy a Próféta két kadisától született fia egészen korán meghalt, az umma, a közösség így súlyos dilemma elé került. Ha tudták is, hogy olyan személyiséget nem találnak, aki Mohamed személyes képességeivel rendelkezik, így a Próféta valamennyi funkcióját betölthetné, vezetőt kellett választaniuk.

Sokan úgy gondolták, hogy Mohamed lánya, Fatima férjének kell az umma élére állnia, mivel ő egyben a Próféta unokaöccse is volt. Alival szemben a másik tábor, a pragmatisták elképzelése kerekedett felül. Ali háttérbe szorítása azonban szakítóponttá vált. Bár hívei látszólag tudomásul vették a közösség vezetőinek azt a döntését, hogy Abú Bakrt, Mohamed apósát és egyben legtapasztaltabb munkatársát választják meg kalifának, de a Sia, mint politikai csoport – ekkor még elsősorban az volt és csak később alakultak ki a különbségek a hittételekben is, szóval a Sia – sohasem ismerte el az első kalifák utódlási jogát, és minden esetben, amikor új kalifát választottak, megpróbálta Ali jogait érvényesíteni. De ez csak Oszman kalifa meggyilkolása után vált lehetségessé.

Ali, aki húsz esztendeig várta, hogy a hatalom birtokába jusson, amikor célját elérte, végül is nem tudta bizonyítani, hogy méltó örököse Mohamednek. Nem az iszlám vallási tételei kapcsán kellett volna ennek a bizonyításnak megszületnie, hanem az ellenfelek elleni harcban, ezek egyike az Omajjád-dinasztia későbbi megalapítója, Muávija szíriai kormányzó volt. Másrészt azok a síiták kerültek vele szembe, akik a katonai hódítások idején létesített garnizonokból jöttek, és álltak Ali mellé, de akik rövidesen kiábrándultak a gyengekezű kalifából.

Mindebből talán nyilvánvaló, hogy az iszlám első pártütői, a síiták egyértelműen politikai célok miatt, az utódlás ügyében léptek színre. Csak közbevetőleg: külsőleg nem sok különbözteti meg ma a síita vallást a többségi szunnitától, mindenekelőtt az imámok kultusza, azon felül az imára hívás eltérő szövege és végül a más és más örökösödési és házassági rendelkezések. Mivel Mohamed egyenesági leszármazottja gyilkosság áldozata lett, az az Ali, aki valójában alkalmatlan volt a kormányzásra, politikai és vallási értelemben egyaránt mártírrá nőtt, s hívei e misztikus mártíromság köré fonhatták politikai céljaikat.

S amilyen volt a kezdet, olyan volt a folytatás is. Általában a kisebbségi pozícióba szorult Sia – ahogy ma mondanánk – ellenzéki szerepre kényszerült, de ebből a pozícióból fegyveresen vagy ravaszsággal több-kevesebb sikerrel mindig a hatalom megragadására tört. Másrészt mivel főként a meghódított népek csatlakoztak a Siához, függetlenségi harcuk Perzsiától Közép-Ázsián át a Kaukázus vidékéig számos esetben és számos helyen a Sia vallási páncélját öltötte magára. Ha pedig a Sia hatalomra jutott Szíriától Iránig (ezek a legújabb kori fejlemények), kemény kézzel bánt a korábban velük is kemény kézzel bánó szunnitákkal.

Nem véletlenül említettem az előbb Szíriát, ebben az országban ma is a síiták vannak hatalmon, annak ellenére, hogy a lakosság túlnyomó többége a szunnitákhoz tartozik. Mi ennek az oka? Az alavitákat – Szíriában így nevezik a síitákat – Allah másodosztályú híveiként kezelték az országban. Az alavita családok gyerekei jobbhíján a hadseregben próbáltak előbbre jutni, s mivel ez a második világháború utáni időkben nem volt igazi nagy karrier, szabad volt számukra a pálya. A tekintélyes szunnita családok gyerekei viszont az állami adminisztrációban, illetve a gazdasági életben igyekeztek elhelyezkedni. A nacionalista reneszánsz az arab világban a nasszeri példa nyomán a hadsereg jelentőségét megnövelte, a politizáló tábornok egyre nagyobb szerephez jutott. Szíria esetében ez azt jelentette, hogy a vallási megoszlás szerint valójában kisebbségi helyzetben lévő alaviták a hadseregben viselt szerepük és rangjuk miatt, egyre nagyobb pozíciókhoz jutottak a Baasz párt keretei közt a politikai életben is, és ezt a szerepüket azóta is őrzik.

Ha Szíriában a kisebbségben lévő síiták, azaz az alaviták kezében van a hatalom, Irakban éppen fordított volt a helyzet. Szaddám Huszein annak ellenére, hogy Irakban a síiták túlnyomó többségben vannak, a szunnita vallási elitre támaszkodva uralkodott. Mivel Szaddám Huszein gyilkosságokkal és börtönökkel biztosította a maga hatalmát, törvényszerűen került egymással szembe az iszlám két vezető ágazata is, és ez a szembenállás hívők és mecsetek elleni támadásokban tart ma is.

A Sia legeslegújabb akcióinak színtere Libanon, nem beszélhetünk ugyanis még múlt időben az ott történtekről. A síita színezetű Hezbollah – mint ismeretes – rakétákkal lőtte az észak-izraeli településeket. Libanont korábban Közel-Kelet Svájcának nevezték, és ebben nemcsak az játszott szerepet, hogy bankjaiban őrizték az olajországok jelentős betétjeit, hanem az is, hogy ide járt pihenni, szórakozni mindenki, aki csak tehette az arab világban. Hogy ezt a nyugalmat és biztonságot konzerválják, a sokféle vallási közösséggel bíró országban egyfajta egyezséget fogadtattak el. Másutt pártok osztozkodnak a vezető posztokon, Libanonban az egyházak, így maronita keresztény a mindenkori köztársasági elnök, a kormányfő ugyanakkor soha nem lehet más, mint szunnita, a parlament elnöke viszont bármi lett légyen is a választások eredménye, csak síita politikus, ennek megfelelően a képviselők aránya is a vallási felekezeti megoszlás alapján alakul.

Ez a vallási egyensúly az évtizedekig tartó polgárháború miatt megbomlani látszik. A főként Dél-Libanonban élő síiták nagyobb részt szeretnének a hatalomból, és ennek elérése érdekében, de az Izrael elleni harc okán is jelentős fegyveres erőt alakítottak ki – ez a Hezbollahnak nevezett milícia lőtte rakétáival heteken át az észak-izraeli településeket.

Szóval, a mai iszlámnak politikai és vallási szempontból egyaránt rendkívül szövevényes a rendszere, és ennek egyik legszembeötlőbb sajátossága talán az, hogy a mai iszlám is, mint a Mohamed utáni évtizedekben, aztán a Török Birodalom hódításai idején is, rendkívül aktív. Bár ma kevesebb szó esik a dzsihádról, a szent háborúról, mint korábban, de látni való: a muszlimok fellépnek, terjeszkednek. Ha kell, fegyverrel, ha elegendő, mecsetek építésével, szóval támadnak és támadnak, elsősorban a Közel-Keleten, de Nyugat-Európától Ázsiáig mindenütt, ahol hatnak és napjainkban is mozgósítanak a fundamentalista jelszavak – és ott is, ahol pozícióik erősödését remélhetik.

Ónodi György

Comments are closed.