Forrás: Magyar Rádió

Harmadszor is kiadják Szávai Géza: “Székely Jeruzsálem” című könyvét, méghozzá egyidőben a kötet román nyelvű változatával. Az esszéregény az identitáskeresésről szól, arról tehát, ami az Erdélyből Magyarországra áttelepült írót a leginkább foglalkoztatja, és amit a legfontosabbnak tart.

Székely Jeruzsálemnek – amíg létezett – egészen hétköznapi neve is volt: Bözödújfalu. A településen egyszerre hat felekezet templomában dicsérték az Istent, ez a hely volt a székely szombatosok, más néven székely zsidózók központja is, és a közösségek évszázadokon át békésen megfértek egymással. Bözödújfalut a “80-as évek romániai falurombolása ölte meg: egy völgyzáró gát felduzzasztotta a patak vizét, amelynek a vize elárasztotta a települést, és sokáig csak a hat templom tornya látszott ki a vízből, mint egy furcsa temető furcsa síremlékei. Az egykori bözödújfaluiak, akik egyébként szétszóródtak a világban, felépítettek egy siratófalat, amelyhez minden évben egyszer – augusztus első vasárnapján – elzarándokolnak a világ végéről is. A szerző a kötet bevezetőjében így írt: “Erdély legendásan toleráns földjén – ahol több nemzet él sok évszázada egymás mellett – a XVI. század végén a zsidók hitére tért át egy magyar közösség. Lelki zsidóknak vallották magukat. A hitújítás lázában Péchi Simon és követői olyannyira rátaláltak az Ótestamentumra, hogy átvették a zsidó szertartásokat. És ezzel elkezdődött a vérségileg nem, de “lelkileg zsidó” székelyföldi emberek szinte hihetetlen története; a székely zsidózók vagy székely szombatosok – így nevezte őket az erdélyi köznyelv – vallásalapító (inkább: átvevő) útkeresése. A székely zsidózok hite néhány év alatt meghódította Erdélyt, de végül a “bevett vallások” mellett nem tűrték meg. Évszázadokon át üldözték a székely szombatosokat, s mire az ezernyolcszázas évek végén a szabad vallásgyakorlás rájuk is érvényessé vált – már csak két székely faluban őrizték a hitet. A huszadik század negyedik évtizedében csupán Bözödújfaluban (a “Székely Jeruzsálemben”) élt néhány zsidózó család – aztán jöttek a zsidótörvények?”

Valóban ótestamentumi, kemény és zord sors verte a székely zsidózókat – és sorsukat megelevenítő többszörösen jelképi jelentőségű és erejű könyv először 2000-ben, majd 2001-ben jelent meg magyar nyelven. Az író honlapjából megtudható, hogy egy évtizednyi kényszerű kihagyás után 1999-ben kezdett ismét írni. Befejezésre váró dolgai közül a Székely Jeruzsálemet vette elő. Sürgető és kiszámíthatatlan daganatműtét miatt is választania kellett; gondolta, ezt a könyvemet hozza tető alá, mert sokan írnak regényeket, de ezt csak ő írhatja meg. A vészkorszakban rájuk is érvényesítették a zsidó törvényeket,

de a magyar parlament hozott egy ún. bözödújfalusi záradékot, melyben mentesítették azokat a székely szombatosokat, akiknek a felmenői nem zsidó származásúak voltak. És akkor megindult a szélesen értelmezhető mentés, de volt olyan tagja is a közösségnek, aki megmenekülhetett volna, de inkább vállalta a mártír sorsot a rokonaival, hittársaival. Auschwitzból, ahová a többiekkel kerültek, senki nem került vissza. A falu zsidó és zsidózó közössége a második világháború után felbomlott. A székely zsidózók mára tényszerűen és tárgyszerűen – ahogy az író fogalmazott – emlékké váltak. A könyv utolsó két sorát idézve zárult a beszélgetés. “Az én tudatomban a Székely Jeruzsálem rejtőzködő valóság, amely az idő és az emberi fájdalmak múlásával egyre kevésbé fog rejtőzködni.”

Vágner Mária interjúja nyomán

Comments are closed.