Történelmi bosszút teljesítettek be a Fradi másodosztályba száműzésével, sejtetik mindazok, akik szerint az FTC az elmúlt fél évszázadban mindig is elnyomás alatt állt.
Mit játszott vasárnap a Vasas a Fradi ellen? – kérdezte 1949 tavaszán a szokásos hétfő reggeli beszámoltatáskor Rákosi Mátyás az egyik közvetlen beosztottjától, de az nem tudott válaszolni. Amikor viszont azzal mentegetődzött, hogy a hétvégén fontos politikai kérdésekkel volt elfoglalva, a kommunista pártvezér menten kioktatta: a sport a politika kulcskérdése, „különösen ha egy baloldali és egy jobboldali futballcsapat találkozójáról van szó!”.
Összeesküvéselmélet-kedvelő Fradi-szurkolók szerint focicsapatuk minapi visszasorolása annak a baloldalon még mindig élő ellenszenvnek a folyománya, amelyet a Rákosi-rendszer plántált az emberekbe, a Fradi jobboldali minősítését időszakonként még a fasiszta jelzővel is megfejelve. Futball és társadalmi identitás című – a Rákosi-bonmot-t is idéző – 1995-ös tanulmányukban Hadas Miklós és Karády Viktor szociológusok felidézik azon büntetőszankciókat is, amelyekkel a fél évszázaddal korábban – ferencvárosi sváb szakmunkások, iparosok és kispolgárok által – gründolt Ferencvárosi Torna Clubot (FTC) 1950-ben beolvasztották az Élelmiszer-ipari Dolgozók Szakszervezetének (ÉDOSZ) sportegyesületébe, s ezzel egyidejűleg a csapatot arra is rákényszerítették, hogy tradicionális zöld-fehér színeit piros-fehérre, az FTC nevet pedig Budapesti Kinizsire cserélje.
Ilyen azonban nemcsak a Fradival történt meg akkortájt. A politikai okokból elnyomott magyar csapat legendáját tápláló „átszervezés a hazai sport egészére vonatkozott” – írja a História című folyóirat két évvel ezelőtti számában Horváth Zsolt történész, aki szerint „a kapitalista erkölcsöt és kispolgári hagyományokat őrző” egyesületek egyike sem úszta meg a Magyarországra érkezett szovjet tanácsadók segítségével, szovjet mintára végrehajtott, a sportegyesületeket a szakszervezetek és minisztériumok fennhatósága alá soroló átalakítási hullámot. Az újpesti vállalkozók, nagyiparosok, mindenekelőtt a Tungsram-vezér Aschner Lipót által nagygyá tett Újpesti Torna Egyletet (UTE) például a Belügyminisztérium einstandolta Budapesti Dózsa néven (HVG, 2001. augusztus 18.). Horváth kutatásaiból tudható, hogy „a tömegeket mozgósító labdarúgás” élcsapatának pozíciójára egy ideig az FTC is esélyes volt, mivel a Fradi elnöke, Münnich Ferenc (Budapest rendőrfőkapitánya) ezt ambicionálta, ám Farkas Mihály honvédelmi miniszter volt az erősebb, ő pedig a középcsapatnak számító Kispesti Atlétikai Clubot (KAC) favorizálta, amely aztán a keresztségben a Budapesti Honvéd elnevezést kapta. Az erzsébet- és terézvárosi kispolgárok, zsidó iparosok és kereskedők által 1888-ban alakított Magyar Testgyakorlók Körének (MTK) futballcsapatát pedig az Államvédelmi Hatóság vonta védőszárnyai alá, Bástya (majd Vörös Lobogó) néven. Tette ezt azután, hogy előtte az MTK – az FTC-hez hasonlóan – már átesett a „szakszervezetesítésen”.
Második rész
Az FTC politikai üldöztetéséhez azonban nemcsak az átkeresztelés, hanem az 1948-1949-es bajnokságot 130 rúgott góllal toronymagasan megnyerő, legendás csatársorral felvértezett csapat ellehetetlenítése is hozzájárult. Az egy szezonban rúgott 59 góljával azóta is világcsúcstartó Deák Ferencet és a kapus Henni Gézát mint határőrt 1950-ben bevonultatták a Dózsához; Kocsist és Budai II-t pedig a frissen gründolt Honvéd rekrutálta – katonai behívóval. Igaz, ilyen kényszerigazolások – Sipos Péter történész szerint -, ha nem ekkora klasszisjátékosokkal is, de más egyesületeknél szintén mindennaposak voltak abban az időben.
A történészek szerint a Fradi a múltja, és nem a világégést követő „jelene” miatt soroltathatott a demokráciára veszélyt jelentő reakciósság kategóriájába. A ferencvárosi klubot szinte a kezdetektől úgy könyvelte el a közvélemény – és ebben jelentős szerepe volt a két világháború közötti évtizedekben a nemzetkarakterológiai jelzőket könnyű kézzel osztogató korabeli honi sportsajtónak -, mint „a magyar játékstílus” és „a nemzeti értékek” megtestesítőjét. A franzstadti polgárok Fradijának focistái ugyanis a nyílt sisakos lerohanásokra építő, előreívelésekkel és fejjátékkal kombinált, az akkor modern „rúgd és fuss” erőfoci-variációt játszották. A Nemzeti Sport újra és újra arról áradozott, hogy a fradisták „szívvel, lélekkel”, „a magyar harcmodorhoz hű” lendülettel hajtanak. Szemben például a másik világstílust képviselő, kombinatív, sokpasszos játékot játszó, de – megint csak a sportlap szavaival – „nem magyaros” MTK-val. Az így kialakult-kialakított társadalmi képzeteket, nevezetesen, hogy az MTK zsidó, az FTC pedig keresztény lenne, az azóta végzett sport- és társadalomtörténeti kutatások nem igazolták vissza. Hadas és Karády aprólékos munkával bizonyította, hogy az MTK-ban számos keresztény játszott, a Fradi igazolt focistáinak pedig legalább a harmada volt zsidó származású – legalábbis – az 1930-as évek végéig, a zsidótörvények életbe léptetéséig.
Harmadik rész
A politikai szélsőjobb csak az 1940-es évek elején szemelte ki magának a franzstadti gárdát, amelynek hatalmas – az ország első osztályú csapat nélküli szegleteiből is verbuválódott – szurkolótáborára az alapítók „túlkompenzáló” attitűdje okán mindig is jellemző volt egyfajta, a zöld-fehér klubszínekben is megnyilvánuló hazafias hevület. Igazi váltásra azonban csak 1944 első napjaiban került sor, amikor is az Imrédy Béla vezette Magyar Megújhodás Párt egyik alapító tagja, Jaross Andor – a német megszállás utáni Sztójay-bábkormány belügyminisztere – ügyeskedte ki magának az FTC elnöki székét, pártjának pedig a bajnoki címre aspiráló csapatot. A legnépesebb szurkolótábort maga mögött tudó Fradi ugyanis ekkorra egyeduralkodóvá lett a bajnokságban: a profi ligában Hungária néven szereplő MTK-t már feloszlatták, s a zsidótörvények az UTE gárdáját sem kímélték. „A rövid életű nácibarát kormány törekvése nyilvánvaló volt: a Fradi népszerűségét fölhasználva saját kétes dicsőségét igyekezett növelni” – írja a Hadas-Karády szerzőpár erről az időszakról. A Fradi azonban nem vált, nem válhatott tisztán „nyilas csapattá”, ahhoz túlságosan is sokszínű volt a társadalmi tömegbázisa.
E rövid időszak azonban stigmaként évtizedeken át megmaradt a Fradin, még az FTC nevet és a színeket visszaadó Kádár-rendszer idején is. „A belügyi szervek nemrégiben vizsgálatot folytattak, és megállapították, hogy az ellenséges elemek a Club vezetésébe is beépültek, kihasználva elvtársaink ébertelenségét, illetve klubsovinizmusból fakadó politikai vakságát (…) a felszabadulás óta a Ferencvárosi Torna Club körül reakciós elemek tömörülnek”, akik az egyesület népszerűségével „visszaélve a szocialista rendszer ellen izgatnak”. Az 1961-es – az MSZMP titkársága számára készített – belügyi jelentés „dokumentált és tanúkkal bizonyított” vizsgálatának összegzése szerint „az FTC-ben jelenleg 45 olyan személy van, aki reakciós, fasiszta szemléletű, büntetett előéletű, vagy erkölcstelen életet él”. A legfőbb bűnbak a Fradi kommunista párttitkára, Weidemann Károly lett, akit 1962 tavaszán „gyűlöletre izgatás” vádjával a Legfelsőbb Bíróság zárt tárgyaláson kétévi szabadságvesztésre és három év közügyektől való eltiltásra ítélt – derül ki Tischler János történész kutatásaiból.
Az elnyomott Fradi legutóbbi időkig élő legendáját az táplálta, hogy 2004-ben kiderült, Nemere fedőnévvel a legendás védő, Novák Dezső évtizedeken át jelentett a népi demokráciára veszélyt jelentő Fradiban játszó társairól. Az ügynöki jelentéseket közreadó Tischler szerint azonban ő is csak egy szem volt a besúgói hálózatban, amely – ahogy a magyar társadalmat – az egész focivilágot is átszőtte.
Arról már nem is szólva, hogy az időközben a nevét ismét visszanyert Fradi, éppen az 1960-as évektől sikert sikerre halmozott – vagy ha úgy tetszik: halmozhatott. Albert Flórián aranylabdája, a Juventus legyőzése a Vásárvárosok Kupájának 1965-ös döntőjében már egy más korszakot jeleztek. S ezt a szárnyalást még az új Fradi-üdvöske, Varga Zoltán 1968-as disszidálása sem törte meg. A klubot az ÉDOSZ-korszak óta támogató mezőgazdaság ugyanis az 1960-as évek végétől egyre jobb feltételeket nyújtott a Nyilasi Tibor és Ebedli Zoltán fémjelezte játékosállománynak. Miközben egy-egy Fradi-Dózsa rangadó alkalmat, ürügyet teremtett a tribünök népének, hogy kifejezhesse a „rendőrök” elleni ellenszenvét. Az 1980-as évek közepétől-végétől a bekeményedő B-közép pedig – rasszista megnyilvánulásaival – afféle sorsbeteljesítésként, mondhatni, már retorziómentesen szerezhette vissza a Fradi szélsőjobboldali titulusát.
VAJNA TAMÁS
