Ezúttal is több hét termését vonjuk össze lemezajánlónkban, és akik még a Sziget mellett tudnak koncentrálni másra is, azok most olvashatnak a Slayer visszatéréséről, továbbá egy feminista dalszerzőnő, egy a negyvenes évekbe visszatérő ál-testvértrió és egy besorolhatatlanul nagy zenekar lemezeiről. Christina Aguilera albumával külön cikkben foglalkoztunk, hiszen azt meg is lehet hallgatni.
Slayer, Ani DiFranco
Slayer: Christ Illusion
Várakozások: A thrash metál legfontosabb zenekara már öt éve nem jelentetett meg stúdióalbumot, így a szimpla tény, hogy a Slayer vadonatúj lemezt ad ki, már kisebbfajta szenzáció a műfaj rajongói számára. Hát még az, hogy ezen 16 év után újra a legendás Dave Lombardo dobol, vagyis újra a klasszikus felállás vonult stúdióba, amelyik a metállemezek közül az egyik valaha volt legnagyobbat, a Reign In Blood-ot rögzítette 1986-ban. Lombardo ugyan már öt éve visszaült a dobszerkó mögé, de ez egyelőre csak turnékat jelentett, a nagylemezzel mostanáig vártak a tagok.
Eredmény: Bár 16 év hosszú idő, de ha megnézzük, mi minden történt a világban az utolsó, eredeti felállásban rögzített Slayer-lemez, a Seasons In The Abyss óta, akkor egyáltalán nem meglepő, hogy Tom Araya és Kerry King továbbra is ugyanazzal foglalkozik, mint akkor: háborúval és az amerikai társadalom szapulásával. Ezúttal a központi téma a keresztény és az iszlám kultúrkör közötti ellentét, és például a Jihad című számnak nemcsak a címe beszél önmagáért, de az egy terrorista nézőpontjából íródott szövege biztosan további vitákra ad majd okot a Slayer politikai nézeteivel kapcsolatban. Az együttes most talán minden eddiginél nagyobb fontosságot tulajdonít a szövegeknek, anélkül azonban, hogy a Slayerre jellemző stílusjegyek közül bármelyik is elmaradt volna: düh, energia, hirtelen tempóváltások, és ugyanúgy a falhoz szegezi a hallgatót, mint a korábbiak.
Kiknek ajánlható: Az összes Slayer-fanatikus zabálni fogja.
Olyan, mint: A tagok szerint az öt évvel ezelőtti God Hates Us All és a Seasons In The Abyss keveréke, hiszünk nekik.
Ani DiFranco: Reprieve
Várakozások: A vagány csajos külsőt harcos feminizmussal kombináló New York-i énekes-dalszerzőnő minden punkos külsőség és indulat ellenére lágy, folkos gitárzenével szerzett magának hírnevet a kilencvenes években, és sokan leszbikus ikonnak is tekintették. Az olasz és zsidó szülőktől származó lány aztán sokak meglepetésére 1998-ban férjhez ment, és bár később elvált, innentől kezdve több követője is csalódott hitelességében. Az énekesnőt mindez nem érdekelte túlzottan, élte a saját életét, és szinte évente jelentetett meg új lemezeket, fokozatosan kibővülő zenei eszköztárral, dzsessztől a latin zenén át a rockosabb hangzásig mindent kipróbált. Röviddel új lemezének megjelenése előtt bejelentette, hogy gyereket vár.
Eredmény: Az énekesnőn kívül csak régi zenésztársa, Todd Sickafoose szerepel az albumon, amely a megszokottnál sötétebb tónusú zenét tartalmaz, némi elektronikus kísérletezéssel körítve. Minderre volt alkalma DiFrancónak, aki karrierje óta szinte egyfolytában turnézott, tavaly azonban egy makacs íngyulladás megakadályozta ebben.
Kiknek ajánlható: Az olyan ambiciózus női előadók, mint Suzanne Vega, Michelle Shocked vagy éppen Tori Amos rajongói ezzel a lemezzel is tehetnek egy próbát.
Olyan, mint: A sorlemezeivel rendszerint a Top 30-ban landoló Ani DiFranco nem vállal nagy kockázatot, minden újítási szándéka ellenére a lemez nem kanyarodik el az eddigi zenei világától.
The Puppini Sisters, Lambchop
The Puppini Sisters: Betcha Bottom Dollar
Várakozások: A két brit és egy olasz hölgyből álló Puppini Sisters egy percig sem tagadja, hogy legnagyobb vágyuk a harmincas-negyvenes évek legendás amerikai énektriója, az Andrews Sisters zenei világának felelevenítése, így már az első kislemezükön is az Andrews nővérek (ők tényleg testvérek voltak) legnagyobb slágerét, a Boogie Woogie Bugle Boy-t dolgozzák fel. Marcella Puppini, Stephanie O”Brien és Kate Mullins állítólag a Belleville randevú című francia animációs film hatására alakították meg együttesüket: a lányok énekelnek, férfi zenészek kísérik őket (akárcsak a hatvanas évek girl groupjaira hajazó Pipetteset).
Eredmény: A Puppini nővérek szándékuknak megfelelően Marlene Dietrich és a gramofonkorszak más sztárjainak zenei világát modernizálja, miközben kikacsintva jelzik, hogy haladnak a korral, és feldolgoznak egy Smiths-dalt, egy Kate Bush-számot és az I Will Survive-ot.
Kiknek ajánlható: A Puppini Sisters kétségkívül a novelty előadók közé sorolható, vagyis valami bizarr és egyedi ötlet révén válnak ismertté 15 percre, de két év múlva már aprópénzért lehet megkapni a CD-t a lemezboltokban. Ennek megfelelően kellemes és vicces zene, de túl sok bőrt nem tudunk róla lehúzni.
Olyan, mint: Egy időgéppel és modern stúdiótechnikával visszatérni 1943-ba.
Lambchop: Damaged
Várakozások: Kurt Wagner és nagy létszámú zenészserege már jó tíz éve lassan, de biztosan szállítja a minőségi lemezeket, melyek ugyancsak lassan találták meg hallgatóikat, mára azonban a Lambchop már az elismert amerikai alternatív zenekarok közé tartozik, és albumaik feltűnnek már az európai lemezlistákon is. Fő inspirációjuk a country, melyet a legkülönbözőbb pop-, soul- vagy bárdzsessz-hatásokkal formálnak egyedi, melankolikus és szuggesztív zenévé, mely persze mindig Wagner mormogása köré épül. Az énekest egyre több elismerés érte, legutóbb a Morcheeba lemezén is feltűnt.
Eredmény: Kurt Wagner a két évvel ezelőtti utolsó albuma óta rák gyanújával került kórházba, de szerencsére az aggodalmak alaptalannak bizonyultak. Mindenesetre a szövegek és a zene ugyanazt a csendes mélabút tükrözik, mint a korábbiak, és a nagyzenekari körítés, a fúvósok és más váratlan zenei megoldások is azt mutatják, a Lambchop már régóta kinőtte az alternatív country skatulyát. Olyan sláger, mint a hat évvel ezelőtti Up With People nem valószínű, hogy lesz a lemezen, de a filmszerű atmoszférát teremtő lemez az együttes hibátlan pályafutásából is kiemelkedik.
Kiknek ajánlható: Akik szeretik Leonard Cohen, Johnny Cash vagy akár Nick Cave sötétebb hangulatait, nem csalódnának a Lambchopban sem.
Olyan, mint: Ha Curtis Mayfield vagy Marvin Gaye fehér lett volna, és ráadásként Nashville-ben, a country fővárosában születnek.
[origo]
