Forrás: 168 Óra

2006.07.24., 2006. évfolyam, 29. szám

szerző: Kulcsár István • forrás: 168óra

cimkék: Észak-Korea, USA

Az Egyesült Államok nemzeti ünnepén nemcsak az amerikai városokban robbantak petárdák. Észak-Korea erre a napra időzítette a Washingtont és jóformán az egész nemzetközi közösséget nyugtalanító rakétakísérleteit. Mi vezeti Phenjant provokációiban, és miért engedheti meg ezeket magának?

A kommunista Észak-Koreának már hosszú évek óta vannak meglehetősen pontos harcászati (dél-koreai célpontokra irányítható) és kevésbé pontos, Japánt, orosz és kínai területeket is elérni képes, közepes hatótávolságú Nodong rakétái. A most más rakétákkal együtt kipróbált, pontosabban a teszt során kudarcot vallott, állítólag hatezer km-es hatótávolságú Taepodong-2 valójában már az interkontinentális rakéták alsó kategóriájába sorolható. Hiszen ezzel elvben az amerikai Guam szigetére vagy Alaszka állam területére is csapást lehet mérni. Katonai szakírók azzal riogatják az amerikai közvéleményt, hogy már készül a kontinentális USA területét veszélyeztető Taepodong-3 is.

Provokáció?

A legutóbbi észak-koreai rakétakísérletek tervéről – az amerikai műholdas megfigyelés révén – már jó előre tudomást szerzett a világ. Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter figyelmeztette Phenjant: a nagy hatótávolságú rakéta tesztelése „nagyon komoly ügy és provokatív tett” lenne. Koidzumi Dzunicsiro japán miniszterelnök úgy nyilatkozott, hogy országa „erélyesen reagálna” a kísérletre. Az észak-koreai nagykövetet még Moszkvában is behívatták a külügyminisztériumba, hogy óva intsék kormányát a teszt végrehajtásától.

Ám Kim Dzsong Il, a „kedves vezető” ennek ellenére zöld utat adott a „díszsortűznek”. Nem rajta múlt, hogy a Taepodong-2 rakéta 42 másodperccel felbocsátása után a tengerbe zuhant.

A kísérletsorozatot nagy nemzetközi diplomáciai mozgás követte. George Bush telefonon tárgyalt az ügyről kínai és orosz partnerével, tanácskoztak róla a G8-ak és az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagjai, elítélte az észak-koreai lépést az EU; sokfelé sokan rázták öklüket a rakétakísérleti moratóriumot megszegő Phenjan felé. (A közvetlenül érdekeltek közül csak Dél-Korea volt feltűnően visszafogott, túlreagálásnak minősítve az ideges japán választ. Szöul nem annyira az észak-koreai rakétáktól, mint inkább az észak-koreai rendszer összeomlásától tart, tudván: gazdaságilag belerokkanna az országegyesítésbe.)

Az észak-koreai vezetés pedig jól mérte fel, hogy nem sokat kockáztat azzal, amit Tokiótól Washingtonig provokációnak minősítettek. Az elmúlt évtizedben ugyanis ujja köré csavarhatta a külvilágot. Csatlakozott az atomsorompó-szerződéshez, aztán ezt felfüggesztette; jó arcát mutatta a Nyugatnak, fogadta az amerikai külügyminisztert, bezsebelte az amerikai és más segélyeket, majd rablónak és gyilkosnak nevezte az Egyesült Államokat; leült tárgyalni az amerikaiakkal, az oroszokkal, a japánokkal, a kínaiakkal és a dél-koreaiakkal atomprogramjának leállításáról, majd időről időre hátat fordított a tárgyalásoknak; felújította katonai nukleáris programját, és bejelentette: van atomfegyvere. Húzta az időt, és közben folytatta katonai nukleáris programját. Büntetlenül.

Zsarolás?

Igaz, zsarolási kísérletei (felfüggeszti atomprogramját, ha az USA feloldja a vele szemben foganatosított szankciókat stb.) eddig hatástalanok maradtak. Más részről viszont a legroszszabb, amivel a mostani kísérletsorozat után Phenjannak számolnia kell, az a külföldi élelmiszer-segélyszállítmányok részleges csökkenése. És bár az ajándék gabonára az éhínség szélén álló lakosság kétségtelenül rászorul, az ország milliárd dollárokat fialó és katonai programjait lehetővé tevő bevételei feltehetően továbbra is zavartalanok maradnak. Ilyen bevételi forrás a pénzhamisítás, a nemzetközi drogkereskedelemben való aktív részvétel és nem utolsósorban a rakétatechnológia és -technika átadása, szállítása Líbiának, Szíriának, Iránnak, Pakisztánnak, sőt talán még Venezuelának is.

De vajon miért nyeli le az észak-koreai nukleáris és rakétaprogramot az az Egyesült Államok, ahol már javában készülnek a hasonló programokkal fenyegető Irán elleni légi csapások, de esetleg még egy szárazföldi invázió tervei is? Noha Phenjannak már van atomfegyvere, vagy nagyon közel jutott ehhez, míg Iránnak állítólag még hosszú évekre lesz szüksége ahhoz, hogy nukleáris tölteteket állíthasson elő.

Washingtonban feltehetően több tényezőből indulnak ki. Az első, hogy Észak-Koreának – a látszat ellenére – csak sokára sikerülhet megbízható rakétákat és főként nukleáris tölteteket előállítania. Másodszor, egy Észak-Koreára mért megelőző (esetleg nukleáris) csapás, illetve az arra adandó válasz kiszámíthatatlan reagálást váltana ki az ily módon destabilizálódó távol-keleti térség országaiból, mindenekelőtt Kínából és Oroszországból, de a szövetséges Japánból és Dél-Koreából is. Harmadszor, az USA jelenleg katonailag le van kötve Irakban és Afganisztánban.

Öngyilkosság?

És végül – legfőképpen – minden oda-vissza fenyegetés ellenére sem igen tartanak Washingtonban egy észak-koreai első csapástól. Kim Dzsong Il paranoiás rendszere csak az elrettentés képességének birtoklása végett törekszik atomarzenálra. Mert bármennyire kalandor rendszer is a phenjani, azzal nyilván tisztában van: ha megtámadná az USA-t, Japánt vagy Dél-Koreát, az amerikai válaszcsapás egyszerűen „lemosná a térképről”. Öngyilkosságra pedig még egy fanatikus rezsim sem hajlandó mindaddig, amíg fanatizmusa csak politikai gyökerű.

Más azonban az olyan teljesen irracionális, vallási fanatizmusra épülő rendszer, amelynek ideológiájában (és hívei mindennapos gyakorlatában) az öngyilkosság nem lehet akadály, sőt egyenesen kívánatos. Irán anyagi, tudományos potenciálja, az amerikai szövetséges Izraelt máris elérni képes (észak-koreai segítséggel kifejlesztett) Sahab rakétái, valamint folytatódó katonai nukleáris programja valóban nem sok jót ígér az Egyesült Államok, a Közel-Kelet és Európa számára.

Comments are closed.