A kutatók lázasan keresik a magyarázatát, vajon minek köszönhető, hogy az olajár egekbe emelkedése ellenére a fejlett országokban elmaradni látszik az eddigi olajválságokat kísérő pénzromlás.
„Minden komoly közgazdász tudja, hogy a növekvő olajárak inflációnövekedéshez vezetnek. Az olajat a gazdaságban olyannyira széles körben használják, hogy árának emelkedése lényegében minden termék és szolgáltatás árába beépül” – vetette fel az internetes National Review folyóirat pénzügyi rovatában Thomas E. Nugent szerkesztő az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed elleni minapi kirohanásában. Példaként az 1970-es évek olajválságai által kiváltott árrobbanásra utalt. Miután a 20. század első hat évtizedében az USA-ban az inflációs ráta évente átlagosan 2,5 százalék volt, a hetvenes években már 6, 1980 decemberében pedig 21,5 százalékkal elérte a valaha mért legmagasabb szintet. A világ számos más pontján – Ausztráliában, Nagy-Britanniában – szintén két számjegyű volt akkortájt a pénzromlás.
Az olajválságok lecsengésével az energiahordozó hordónkénti ára két évtizeden át húsz dollár körüli szinten mozgott. Amikor 2000-ben egy ízben újra elérte a rettegett 34 dollárt, többen máris az infláció mumusával ijesztgettek. S teszik ezt azóta is, hiszen az olajár immár 80 dollár közelében jár, vagyis reálértékben is elérte az 1980-as rekordot. Csakhogy az infláció szintje – az állandóan növekvő olajárak ellenére – ma minden fejlett gazdaságban 5 százalék alatt maradt. Évek óta foglalkoztatja a közgazdászokat, hogy ez miért alakulhatott így. A fejlett gazdaságok – szól az egyik kurrens magyarázat – ma kevésbé függnek az olajtól, mint három évtizede: kevesebb helyen fűtenek olajjal, ráadásul a nemzeti jövedelem jó részét nem az energiaigényes nehézipar, hanem a szolgáltatások teszik ki. Ráadásul az olajár megtöbbszöröződése is hosszabb folyamat volt az elmúlt években, mint a vágtató inflációt kiváltó olajválságok időszakában.
Egy másik magyarázat kifejezetten a jegybankoknak tulajdonítja, hogy a globális infláció az 1980-as évek eleje óta 30-ról 4 százalék alá esett, és ezt a folyamatot még az emelkedő olajár sem tudta föltartóztatni. Korábban a hatvanas évek végén, ha a gazdaság növekedése valamilyen okból lelassult, az visszafogta az árak emelkedését is. Erre a jegybankok kamatcsökkentéssel reagáltak, amivel általában elérték, hogy a lakosság és a vállalatok ne a bankokban tartsák a pénzüket, hanem többet vásároljanak, lökést adva a gyengélkedő gazdaságnak. Ha viszont túlzottan felpörgött a növekedés, az rendszerint meglóduló inflációval párosult: ekkor a szakértők a gazdaság túlfűtöttségéről beszéltek, a központi bankok pedig kamatot emeltek, hogy a keresletet csökkentve megőrizzék a pénz vásárlóerejét. Az 1970-es években azonban merőben új jelenséggel találták szembe magukat: az olajválság idején a recesszió magas inflációval járt. A szakszóval stagflációnak nevezett időszakban a jegybankok nehéz döntés elé kerültek: milyen irányba változtassák a kamatokat.
A dilemma mára nagyjából eldőlt, és sokak szerint ezzel áll összefüggésben az inflációleszorítás globális sikertörténete. A jegybankok ugyanis egyre elszántabban álltak ellen a kormányoknak, amelyek arra igyekeztek rávenni őket, hogy a pénzstabilitás szempontját rendeljék alá a gazdasági növekedésnek. Míg hasonló csörték Magyarországon a mai napig zajlanak, a közgazdászok többsége ma már tényként kezeli, hogy a növekedés monetáris eszközökkel történő erőltetése hosszabb távon visszaüthet. A magas infláció ugyanis – az árak és a bérek folyamatos emelkedését kiváltva – kiszámíthatatlanná teszi a gazdaság működését, és elbizonytalanítja a befektetőket. Részben e felismerés következménye az 1997-es brit vagy a 2001-es magyar jegybanktörvény, melyek egyfelől az intézmények függetlenségét garantálták, másfelől elsődleges feladatukként az infláció leszorítását jelölték meg.
Szédítő karriert futott be az elmúlt bő másfél évtizedben az ehhez a feladathoz kitalált, úgynevezett inflációs célkövetés rendszere. Az elsőként Új-Zélandon 1990 márciusában bevezetett eljárás lényege, hogy a jegybank – általában negyedévenként, másfél vagy két évre előre – bejelenti, milyen inflációs rátát tart kívánatosnak, majd előrejelzést készít, hogy a meglévő gazdasági folyamatok ismeretében milyen ráta várható. Ha ez a kettő eltér egymástól, akkor beavatkozik: elsősorban kamatemeléssel vagy -csökkentéssel. A rendszerből fakadó kiszámíthatóság azért fontos, mert az infláció az évek során számos országban önfenntartó folyamatnak bizonyult: a vállalatok azért emelték termékeik árát, a szakszervezetek azért harcoltak ki magasabb béreket, mert feltételezték, hogy mások is így tesznek. Az inflációs célkövetéssel viszont lehűthetők a felfokozott várakozások, s ezzel mára több mint harminc országban – Kanadától Dél-Afrikáig, Chilétől a Fülöp-szigetekig, 2001 óta Magyarországon is – sikerült leszorítani a drágulás mértékét. A rendszer bevezetését a Fed új elnöke, Ben S. Bernanke is fontolgatja, annak ellenére, hogy – mint ezt nemrég kifejtette – azt az amerikai társadalom a méterben és kilóban számoláshoz hasonlóan, idegennek és gyanúsnak tartja.
Korántsem osztja mindenki azonban azt a nézetet, hogy az inflációnak az olajártól való függetlenedése a jegybankároknak köszönhető. „Az embernek óhatatlanul a tőzsdei szárnyalás analógiája jut az eszébe: olyankor mindenki befektetőgéniusznak érzi magát. A globális dezinfláció időszakában pedig minden jegybankár profi inflációgyilkos” – gúnyolódott 2003 decemberében a Finance and Development című szakfolyóiratban megjelent tanulmányában Kenneth Rogoff, a Harvard Egyetem professzora, a Nemzetközi Valutaalap korábbi kutatási igazgatója. Rogoff elismerte ugyan a monetáris technikák fejlődését, ám kicsit gyanúsnak tartotta, hogy a fejlett országok mellett a gyenge intézményrendszerrel, politikai felfordulással jellemezhető afrikai és latin-amerikai országokban is egy számjegyűre csökkent az infláció. A kedvező folyamat szerinte leginkább a globalizáció keltette nemzetközi versenynek köszönhető. Annak hatására ugyanis a cégek mindenáron – például a hatékonyságuk növelésével – megpróbálják elkerülni, hogy árat kelljen emelniük, nehogy vevőik az olcsóbb riválishoz pártoljanak.
A benzinkúthoz betérő autósokat egyébként aligha vigasztalja, hogy van egy lényeges különbség a mostani és a hetvenes évekbeli olajárrobbanás között. Az árak növekedését akkor a kínálat visszaesése váltotta ki. 1973-ban az arab országok a szállítások csökkentésével büntették meg az Izraelt támogató nyugati államokat, 1979-ben az iráni forradalom, egy évvel később pedig az iraki-iráni háború vetette vissza a globális olajtermelést. Ma viszont az árak bővülő kínálat mellett emelkednek, a fogyasztás növekedése ugyanis a kitermelését is meghaladja. Márpedig a globális olajfogyasztás immár közel 9 százalékáért felelős Kína a világ GDP-jéből is egyre nagyobb mértékben részesedik. „Mindennek emelkedik az ára, amit Kína külföldön vásárol: az acélnak, a réznek, a cementnek és az olajnak. Eközben az általa exportált fogyasztási cikkek, ruházati termékek, játékok, szórakoztató elektronikai készülékek ára világszerte csökken” – magyarázta június végén megjelent tanulmányában Carl Steidtmann, a Deloitte Research vezető kutatója, szerinte mi az oka, hogy nagyjából azonos szinten maradhat az általános árszínvonal.
Sokan kérdezhetnék persze: mit számít az, hogy a jegybankoknak vagy a globalizációnak, esetleg a technikai fejlődés kiváltotta termelékenységnövekedésnek köszönhetően maradhatott alacsony szinten az infláció? Csak annyit, hogy – amennyiben a csodát nem a jegybankok vitték végbe – fel lehet rá készülni, hogy a világkereskedelem visszaesése bármely okból (például védővámok széles körű bevezetése miatt) újra inflációt hozhat. Akárcsak az, ha Kínában már elsősorban nem exporttermékek gyártásához használják majd az olajat, hanem a motorizációs robbanás hajtóanyagaként – ez esetben ugyanis az olajkereslet bővülését nem ellensúlyozná az olcsó áruk világpiacra dobásával.
A jegybankoknak tehát ugrásra készen kell állniuk. Annál is inkább, mivel a brit Bank of England idén februári negyedéves jelentésében azt pedzegette, hogy az eddigiektől eltérően az infláció a jövőben esetleg csökkenő olajárak hatására lódulhat meg. A jelentés meglepő megállapítása: az energiaárak emelkedése visszafogja az úgynevezett maginflációt. Ez az egyszeri árváltozási hatásoktól megtisztított – a pénzromlás „valódibb” ütemét jelző – mutató ugyanis nem tartalmazza az üzemanyag árát. Azon termékekét viszont igen, melyek olcsóbbá válnak, amikor a lakosság – hogy a drága benzinre fussa – kevesebbet vásárol belőlük. Ezek aztán az olajár esetleges esésekor drágulnak.
SCHWEITZER ANDRÁS
