Még teljesen ártatlanul, azt nem írhatom. Hiszen előbb láttam sterilizált kisfiút a nemiszerve nélkül, mint a magam szánalmas, apró nemiszervét. De akkor aztán persze azonnal lebámultam, oda, a lábam közé. Négy és fél évesen is zúgó halántékkal, rettegve.

Volt ott valami.

Nem sok, de még ott volt az én fodros orrú bársony egerem, kisfiúságom kucorgó jele. Nekem nem vették el. Habár még megtehetik. Nem biztos, hogy szüleim meg tudnak védeni. Megölik őket is előbb. Meg szokták. Nekünk meg kell halni, a mi családunknak ez lenne az útja. Meg se kéne születni. Vannak, akik azt hiszik, akkor volna jó, ha mi nem lennénk. Ha én nem lennék. Ha meg sem születtem volna. Ezért kell levágni a farkam. Nem tehetek róla, hogy vagyok. De az nem érv. Zsidótól születik a zsidó.

Zsidó.

Majd öt éven át nem tudtam, ez a szó valójában mit jelent. Pontosabban szólva, azt nem tudtam, hogy mi benne a titok. Éreztem ugyan, hogy súlyosabb, sötétebb jelentése van annál, mint amit magában a szüleim pusmogása tulajdonít neki, de hogy a zsidókat szívósan üldözők – akár tudják, vagy elismerik, akár nem – mit tesznek valójában és miért, az ennek a halálra éheztetett, sterilzált kisfiúnak lefényképezéséből, illetve a többi, a koncentrációs táborokból kikerült és a korabeli pesti zsidó hitközség alig–legális kiadványaiban publikált fotók létezésének puszta tényéből világossá vált előttem. E képek révén kapott alakot bennem valami, amit én, e Tábori Buksi, középcsoportos tanácsi óvodás, mit is mondhatnék, addig bizony képzelni se tudtam.

Azóta tudok.

Comments are closed.