Mint az előző részben láthattuk, eleink a hűséget meglehetősen egyoldalúan értelmezték. Egészen a kereszténység megjelenéséig. A zsidó-keresztény szexuális etika szerint férfi és nő kapcsolata a monogám heteroszexuális házasságban válik teljessé.
Máté evangélista így ír erről: „a Teremtő kezdetben férfinek és nőnek teremtette az embert”, „és egy test lesz a kettő”. Jézus forradalmian új nézeteket hirdetett a házassággal kapcsolatban. „Amit tehát Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét”- mondta. A válásról is másként vélekedett, mint elődei: „Mondom nektek: aki elbocsátja feleségét – hacsak nem paráznasága miatt – és mást vesz el, házasságot tör. Aki elbocsátott nőt vesz el, szintén házasságot tör.” A házastársi hűség a férfit most már éppúgy kötelezte, mint a nőt. Ettől kezdve a férj éppen úgy a feleséghez tartozott, mint a feleség a férjéhez, mindketten egymás tulajdonát képezték a házasságban.
A keresztény házassági eskü életre szóló elkötelezettséget jelent. „…a keresztyén házastársi kötelességeket irántad híven teljesítem. Hozzád hű leszek, veled megelégszem. Holtomig, holtodig el nem hagylak, sem egészségedben, sem betegségedben, sem jó napokban, sem rossz napokban” – fogadja meg esküvőjén a templomban menyasszony és vőlegény.
És így is gondolják. A szerelem első, lángoló szakaszában másképp el se tudják képzelni. Hogy milyen nehéz vállalás, az csak az évek múltával derül ki. Hiszen a hűség magában foglalja azt az ígéretet is, hogy a magamban és másokban végbemenő változások ellenére is ki fogok tartani a társam mellett. Elfogadom őt akkor is, ha megváltozik, megöregszik, elfogadok valamit, ami majd csak a jövő homályában bontakozik ki. Sokan feladják útközben. De a többség – bár róluk ritkán szólnak cikkek, filmekben, tévében sem szerepelnek gyakran – kitart a párja mellett egy életen át.
(Részlet Az érzelmek kémiája című kötetből)
Folytatjuk…
