2006.07.04., 2006. évfolyam, 26. szám
szerző: Sztankay Ádám forrás: 168óra
cimkék: Cselényi László, Duna TV, kultúra
Erdélyből áttelepülve előbb az MTV-nek, majd a Duna Televíziónak volt szerkesztő-rendezője. A korábbi kampányfinisben, 2002-ben lett a frissen felújított Uránia Nemzeti Filmszínház igazgatója. Bár nyilatkozta, elsősorban a feladat érdekli, azért baloldalon fideszesnek könyvelték. Ám a kormányváltás után is a helyén maradt, s pártkonszenzussal választották meg 2005-ben a Duna Televízió elnökének. Aztán jobbos napilap kezdte ki azzal, hogy állítólag balra húz.
Interjúkból tudható: édesapja katolikus volt, felmenői többsége viszont református pap. Kolozsvárott nevelkedett nemzeti-konzervatív szellemben. Egyéb családi hatások?
Apám a kolozsvári egyetem történészprofesszora volt, édesanyám gimnáziumi történelemtanár. Erős intellektuális közegben nőttem föl. Nem volt olyan könyv, amelyet apám ne szerzett volna meg a fiainak. Béla öcsémmel – aki költő lett – nyelveket is korán kezdtünk tanulni. Édesapámnak komoly elvárásai voltak velünk szemben, s mi bizonyítani akartunk. Mert feltétel nélkül csak egy anya képes szeretni.
Végzettsége szerint pszichológus. Mi vonzotta a dologhoz?
Eredetileg színházrendezőnek készültem. A család, az iskola és a templom mellett a színház volt az a tér, ahol legálisan szólhattunk anyanyelvünkön. Ezenkívül – mint „hoch” értelmiségi família sarja – kellőképpen sokat akaró, kellő önbizalmú, némileg sznob is voltam erős „nemzetmegváltó” vágyálmokkal. Hasonló társaimmal alakítottuk meg a Stúdió 51 műhelyét. Földalatti klubokban tartottunk előadásokat – progresszív nyugat-európai stílusokat követve. Harag György asszisztenseként kőszínházban is dolgoztam. Végül mégis pszichológia szakra mentem, mert akkoriban nem indult rendezőosztály. Ám diplomamunkámat is művészeti témában írtam, és a Kolozsvári Bábszínházban helyezkedtem el. Aztán Bodor Pál hívására a hetvenes évek elején a román tévé magyar adásához mentem. A pszichológia módszerei amúgy sokban hasonlítanak mindahhoz, amihez egy alkotó, szervező embernek is értenie kel.
A Zsoltárok forgatásán (Sebestyén Mártával és Gryllus Dániellel) Gondolom, nem módszertani okból lett pár év után tejesember.
A hetvenes évek elejéig még úgy hittük, lehet tennivalónk Romániában. Ceauºescu kezdeti kirakatpolitikája alatt elviselhetőbb volt az élet. Csak az évtized végére valósította meg azt a totális diktatúrát, amelyhez alighanem még a „71-es kínai látogatásán „kapott kedvet”. Emlékszem, egyszer éjszakán át sorban álltam a húsjegyemmel: az orrom elől vitték el az utolsó fagyott csirkecombot. Másnap bementem a rendőrségre, bejelentettem: szeretnék elmenni az országból. Persze azért súlyosabb okai is voltak ennek. Például a kiváló néprajzosnak, társaságunk tagjának, Salamon Anikónak az öngyilkossága. Döntésem után várható volt, hogy nem maradhatok a televízió szerkesztő-rendezője. Elbocsátásom után álltam be tejesembernek, ami diplomásnak tilos lett volna. Egy karton cigarettával sikerült „levajaznom” a dolgot. Éjjel kettőtől reggel hatig hordtam a tejet. Szerettem korán kelni. Különben kivándorlási kérelmem elbírálása két és fél évig tartott, közben folyamatosan vegzáltak, fenyegettek, hogy a végén büntetőszázadban kötök ki. Volt, hogy a hatóságok elől a pszichiátrián kerestem menedéket. Végzettségem okán jól alakítottam az ápoltat.
Feleségével és Kingával Akkoriban már nős volt: huszonegy évesen vette feleségül Sütő András lányát. A család mit szólt a tortúrához?
Támogattak. Hiszen döntésemtől függetlenül is egyre gyökértelenebbé váltak a romániai kisebbségek. A németeket, zsidókat „kilóra árulta” Ceauºescu az anyaországoknak. Más okból, de megindult a magyarok áttelepülése is. Kisközösségeinket ellehetetlenítették. A Stúdió 51-et szétzilálta a Szeku. Mit lehet tenni ilyen helyzetben? Én a tejhordás mellett – egyik barátommal maszekban – ólomkatona-öntésbe is belefogtam. De még a 18. századi német katonazenészek finomra dukkózását sem nevezhettem intellektuális kihívásnak. Nem sokkal kivándorlásom előtt el is adtam az egész hadtestet a helyi bolhapiacon.
A Magyar Televízió 1982 karácsonyán sugározta a Romániában készült Toldi-filmjét. A hatalmas siker miatt tárt karokkal várta önt az MTV akkori elnöke, Nagy Richárd. Hogy élte meg a változást?
A korábbi elnyomatáshoz képest a Kádár-világ számomra olyan volt, mint a paradicsom. Ez is jelzi: minden relatív. A Toldi sikerében például közrejátszott az is: az akkori magyar politika épp szükségét érezte, hogy Erdély felé forduljon. Érkezésem után szabadon eldönthettem, hogy az MTV mely részlegénél akarok dolgozni. Selmeczi Gyuri barátom tanácsára választottam a drámai osztály helyett a Czigány György vezette zenei és kulturális főosztályt. Ott volt lehetőség folyamatos munkára. Elég sok mindent csináltam – szép kritikák, ugyanakkor a közönség visszhangtalansága mellett.
Teller Edével
Sikerről beszél, vagy kudarcról?
A társadalmi előrelépésre nem sok esélyem volt a már akkor is könyöklős magyar médiavilágban. Ám aztán bekövetkezett a romániai forradalom. Otthon láttam az első tudósításokat. Miután kizokogtam magam, berohantam a tévébe önkéntes szolgálatra. Nyolc napig benn voltam, és közben felértékelődtem mint tolmács és szakértő. A saját szempontjaim alapján szerkesztett összeállításaim bejárták a világot, élő műsorokban közvetítettem az eseményeket. Többek között Ceauºescu kivégzését, méghozzá olyan naiv lelkesedéssel, amely visszatekintve elég szörnyűséges volt. Nyöszörögtem a gyönyörűségtől, azt ismételgettem: „Hát ez fantasztikus!” A népszerűségem mégis egekbe szökött. Volt benzinkutas, aki ingyen tankolta tele a Ladámat. Attól kezdve szinte bármely ötletemet azonnal megvalósíthattam.
Felteszem, erdélyi múltja is szerepet játszott abban, hogy „96-ban átigazolt a Duna Televízióhoz. Az ott készült Minoritas Mundi sorozata „99-ben Európa-díjat nyert. Két évvel később, miután elbukta a tévé akkori elnöki pályázatát, a sorozatot megszüntették, önt a szobájából is kitették. Meglepte?
Így látta jónak az elődöm. Furcsa volt, de emberi. Múltamból is tudom: bizonyos lépésekre reflexből is bosszú a válasz. Ám a Duna Televízión kívül sok munkám volt. Az Európa-díj mellett elnyertem már addigra a Camera Hungaria két díját és egyéb kitüntetéseket is. Ezért rengeteg pályázatba belevették a nevemet. Az elkészült munkákat mindig a Duna TV-nek adtam át bemutatásra. Arra pedig nem lehetett nemet mondani. Ez volt az én „boszszúm”, amely ugyanakkor a lojalitásomat is kifejezte.
A Stúdió 51 alapítója
Második nekifutásra viszont konszenzussal támogatták elnöki pályázatát 2005-ben a pártok. A honi politikai viszonyok ismeretében ez meseszerű.
A Trianon-szindróma, a „csonka-Magyarország” sztereotípiái szerint – múltam miatt – nekem erősen jobboldali figurának kellene lennem. Én azonban nem tartom kisajátíthatónak a nemzeti kérdéseket, érzelmeket. Még akkor sem, ha a pártoknak van erre hajlamuk: az egyik magának akarja, a másik átengedi. Ez marhaság. Én nem vagyok sem jobbos, sem balos, de elkötelezettje a nemzeti kultúrának. A Duna Televízió is csak pártbefolyásoktól mentesen lehet igazi hungarikum. Ezzel alapjáraton persze illik egyetérteni, ám a gyakorlatban sokakat irritál. A jobboldal területveszteségnek élte meg – támadtak is ezért a sajtójukban -, amikor megválasztásom után kiderült: komolyan gondolom, hogy a Duna TV egyik pártnak sem lehet szócsöve. Hozzáteszem: álláspontomat a másik oldal sem veszi igazán jó néven.
A médiában nem jár együtt a kiegyensúlyozottság a szürkeség veszélyével?
De igen. Ezt ellensúlyozhatja a nemzetközi nyitás. Jellemző ránk, magyarokra, hogy fütyülünk más népek irántunk mutatott rokonszenvére, szeretetére. Rengeteg közös gyökerünk van például a bolgárokkal, de mi mindig úgy néztük le őket, mint valami balkáni hordát. A lengyelek is őszinte, zavarba ejtő szeretettel nyilatkoznak rólunk, aminek nemigen van széles körű viszonzása. Sorolhatnám a példákat. Ahogy a politikai táborok egymás felé, úgy más nemzetek irányában sem tettünk meg alapvető emberi gesztusokat. Ha a Duna TV többet mutat a környező népek életéből, kultúrájából, sokat színesedhet a palettája. Ráadásul ezt diktálja a nemzeti elkötelezettség is: csak akkor várhatjuk, hogy továbbra is megértsék a mi búra hajló lelkünket, ha végre mi is mutatunk egy kis empátiát.
