2006.06.30., 2006. évfolyam, 26. szám
szerző: E. Fehér Pál forrás: 168óra
cimkék: Dzurinda, Fico, glóbusz, Meciar
A szlovákiai választásokon ezúttal is alacsony volt a részvétel. Várható volt az is, hogy a népszerűségi listák stabil éllovasa, Robert Fico szerzi a legtöbb szavazatot. És egyszer végre Meèiar napjának is le kellett áldoznia. Mi változott Szlovákiában?
Jöhet Fico? A rendszerváltás után uralomra jutott szlovák politikai elit leghőbb vágya a nemzeti önállóság volt. Csupán néhány liberális értelmiségi és a rendszerváltás sokkjából magához nem tért reformkommunista remélte, hogy Csehszlovákia föderatív ország lesz. A válást egy brnói tölgyfa árnyékában, meglepetésszerűen bulizta ki Klaus és Meèiar.
Bálvány nélkül?
Meèiar akkor a „szlovák nemzet atyjának” kiáltotta ki magát, és tíz évig a reputációja megmaradt. Kormányzása katasztrofális következményekkel járt. Gyakorlatilag elszigetelte hazáját Európától. Híveit ez sem rendítette meg. 2002-ig rendületlenül bíztak benne. Még azt is megbocsátották, hogy 1998-ban veszített a választásokon. Akkor ívelt fel Dzurinda nyolcesztendős karrierje. A NATO-, az EU-csatlakozás, a legkülönfélébb – gyötrelmes következményekkel járó – reformok kora. A nemzetközi tőke összeesküvése és „a súlyos amerikai nyomás” volt okként feltüntetve a Meèiar-hívek belső használatára. De a 2002-es vereséget már ők sem bocsátották meg. A húsosfazék beláthatatlan meszszeségből illatozott. Meèiar leghűbb kardhordozója, Ivan Gašparoviè maszek pártot alapított, amely épp a főnökkel szemben segítette őt államfői posztra.
Hasonló történet a kereszténydemokratáké: Ján Èarnogurský hajdani pártvezér már rég száműzetett a politikából, holott legalább annyi érdeme volt a nemzeti önállóság kivívásában, mint Meèiarnak. Ráadásul Èarnogurský elvi alapon volt nacionalista, egyenesen a pánszláv ideák elkötelezettje, míg Meèiar csak a politikai hasznot szimatolta ebben. Ahogyan Meèiar pártja osztódással szaporodott, vagy inkább oszlásnak indult, kellemetlen bűzökkel, úgy a keresztények törzspártjából is kivált Mikuláš Dzurinda Szlovák Demokratikus és Keresztény Uniója, és további négy lett „önálló”.
A szlovákok nem élhetnek bálvány nélkül. Évek óta a fiatal (most negyvenegy éves) Robert Fico a díszszlovák. Ambíciói vetekednek a Meèiaréival. Ahogy Meèiar szétverte a rendszerváltás alapmozgalmát, a Nyilvánossággal az Erőszak Ellen című heterogén képződményt, Fico hasonló módszerrel semmisítette meg a reformkommunista mozgalomként eleinte sikeres Demokratikus Baloldal Pártját, amelyben már harmincadik évének betöltése előtt alelnök volt. De 1998-ban a párt nem harcolta ki neki a kinézett funkciókat. (Igazságügy-miniszter vagy főügyész szeretett volna lenni.) Módszerei még radikálisabbak lettek. Nem véletlen, hogy a 2002-es kampányban ellenfelei „ne válasszatok új Meèiart!” jelszóval agitáltak ellene.
Ficóra jellemző kiváló jogi szakkönyve, amelyben a kilencvenes évek végén a halálbüntetésről írt. Minden létező érvet elősorol a kivégzések ellen. És a halálbüntetés fenntartása mellett. Csak az nem tudható, mi a szerző álláspontja. Fico szociáldemokratának vallja magát. Ugyanakkor ígéretesen kokettál a szlovák nacionalizmussal.
Abban még igaza lehet, hogy azért bírálta a Magyar Koalíció Pártját, amiért etnikai mozgalomként tudja csak eladni magát. Ám egy valódi szocdem vezetőnek nem illik megfeledkeznie arról, hogy az ország lakosságának tíz százalékát jelentő magyarok érdekeinek védelmét egyetlen szlovák párt sem hajlandó programjába fogadni.
Dzurinda alkalmatlan a közbálvány szerepre. Próbálták imázsát ekként is felépíteni. Maratoni futó, Bush legjobb szlovák barátja. És valóban… A pozsonyi csúcson az USA elnöke feltűnően szívélyesen viselkedett vele, kivált, amikor a szlovák miniszterelnök – hogy a vendég kedvében járjon – a honi hírlapírók kérdéseire is angolul válaszolt.
Marad Dzurinda? Dzurinda mégsem lehetett nemzeti bálvány. Túlságosan furfangos, tehetséges, taktikus. Afféle pozsonyi Mefisztó. Eredményes lehet, népszerű soha. Nyolc esztendeig úgy állt a kormány élén, hogy többször került kisebbségbe. A koalíciós partnerek (a magyarokat kivéve) sorra elolvadtak mellőle. A magyar minisztereket és Eduard Kukan külügyért, valamint a Dzurinda eszeként emlegetett Ivan Mikloš pénzügyminisztert kivéve kormányában egyetlen tárcavezető sem maradt állva. Dzurinda a reformokkal, mindenekelőtt az egészségügyi reformmal hívta ki maga ellen a társadalom haragját. Meg azzal, hogy e reformok – a szocdem cseh, Jiøí Paroubek szerint – „eleven embereken végzett kísérletekhez” hasonlíthatóak. És valóban. Az árat a szegények fizetik. Aki gazdag volt, gazdagabb lett, aki szegény, még jobban elnyomorodott.
Dzurinda formálisan elveszítette a választásokat, pártja azonban soha nem látott, magas szavazataránynyal lett a második. Dzurindába belefáradt a szlovák többség. Taktikai húzásait már nem lehet követni. Hol zsidó összeesküvés-elméleteket agyal ki, hol lehallgatási botrányokat produkál. Nem idegen tőle a képviselők megvesztegetése, akár egyetlen szavazás erejéig.
A szlovák társadalom úgy megundorodott a politika nevű Capitaly játéktól, hogy vagy el sem megy szavazni, vagy új bálványt választ. Csalódott Meèiarban, jöhet Fico, amit a pozsonyi Pravda első kommentárja „történelmi eseményként” ünnepel: „A parlamenti választások nemcsak meglepetést hoztak, de történelmi áttörést is. Új politikai lehetőségeket. Először lett domináns erővé egy valódi baloldali párt, ami eddig nem fordult elő sem a régebbi, sem az újabb kori szlovák történelemben…”
Valóban: Szlovákiában mindig esélytelen volt a baloldal. Hol Andrej Hlinka, hol Jozef Tiso volt bálvány, de a rendszerváltás óta a balosok azonnal másodvonalba szorultak. Fico szociáldemokratának hirdeti magát. És igazából ez vonzotta azokat, akik a szavazatok harminc százalékával az ország erős emberévé tették. A szlovák választók jelentős része elfordult a jobboldaltól. Attól a jobboldaltól, amely oly mértékben fonódott össze a korrupcióval, amit már semmiféle reformdemagógia nem képes elleplezni.
A kiváló cseh baloldali publicista, Petr Uhl azt írta a prágai Právóban: „A szombati választások után Európába, pontosabban a szociálisan szolidáris Európába tért vissza Szlovákia. Mikuláš Dzurinda kormánya aszociális reformjaival valahová Dél-Korea, Szingapúr, Chile mellé akarta eltolni Szlovákiát mint gazdasági tigrist. A tőke prosperitását a szegénység tartósításával érte el.” De a szlovákokat jól ismerő Petr Uhl komoly figyelmeztetést is küldött Ficónak: „Ha Szlovákia valóban vissza kar térni a szociális, piacorientált és szolidáris EU-ba, nem támaszkodhat sem a nacionalistákra, sem Meèiarra!”
Kiábrándultak
A szlovák választók jelentős része a politikából ábrándult ki. Negyvenöt százaléka a választási helyiségek tájékát is kerüli. Egy szlovák szociológus, Zuzana Kusá figyelmeztette a parlamentbe jutott pártok képviselőit: gyenge a legitimitásuk. Ha megvizsgáljuk a választások adatait, Fico a választásra jogosultak 16,2 százalékát képviseli, Dzurinda félkeresztény pártja minden tizedik választópolgártól kapott felhatalmazást. Sőt: a Magyar Koalíció Pártja is úgy érte el fennállásának legjobb eredményét (12,02 százalék), hogy ötvenezerrel csökkent választóinak a száma.
A kiábrándulás veszélyes. A 20. századi Európa históriájának ez az egyik legfontosabb tanulsága. E sorok írásakor nem tudni, milyen kormánya lesz Szlovákiának. Még valószínűsíteni sem lehet, Fico melyik irányba mozdul. Az sem zárható ki, hogy Dzurindának, a nagy taktikusnak Meèiart is sikerül „befűznie”, kiegészítve a régi kormánykoalíciót. És újfent miniszterelnök lesz. Az is lehet, hogy Dzurinda és Fico elássa a csatabárdot. A nagykoalíció mindkettejük étvágyát kielégíti.
