2006.06.14., 2006. évfolyam, 23. szám
szerző: Szászi Júlia forrás: 168óra
Ausztriában manapság inkább az olyan bírósági döntés okoz meglepetést, amelynek nyomán egy-egy vitatott tulajdonú műkincs a helyén – valamelyik állami múzeumban – maradhat. Ez történt a minap Klimt nevezetes festményével, Amelia Zuckerkandl portréjával, amelyre több örökös is igényt tartott. Az ilyen esetekkel foglalkozó döntőbíróság ezúttal nem találta megalapozottnak azt az állítást, hogy a kép törvénytelenül került a Belvedere birtokába.
Az igazi sokkon az osztrákok már túl vannak. Öt Klimt-kép, köztük a leghíresebb két portré, az Adele Block-Bauer I. és II. hűlt helyén, a Nemzeti Galériában (Felső-Belvedere) szűkszavú felirat ad korrekt magyarázatot sorsukról. Nem vesztek el a világ elől, ám aki látni akarja őket, a tengerentúlra kell utaznia: törvényes tulajdonosuk, a csaknem kilencvenéves Maria Altmann, Adele Block-Bauer unokahúga szerencsére továbbra is múzeumban óhajtja kiállítani őket.
Az osztrákok szó szerint megkönynyezték a festmények „elvesztését”, s úgy tettek, mint aki meg van lepve. Pedig a döntőbíróság ítélete nem mondható váratlannak vagy elsietettnek: hét év pereskedés előzte meg. Igaz, a hivatalos Ausztria évtizedeken át elfelejtette közölni, hogy a nemzeti identitás e jelképei valójában lopott javak, s bár Klimt osztrák származásához kétség se fér, a képek nem Ausztriát illetik.
A festmények (a nemzeti vagyon) visszaadását az utolsó pillanatig akadályozó miniszter asszony 1998-ban maga kezdeményezte és hozta tető alá a restitúciós törvényt, amelynek alapján azonnal megkezdődött az állami gyűjtemények anyagának eredetvizsgálata. Amikor aztán az eredményen felbátorodva az évtizedeken át elutasított tulajdonosok sorra jelentkeztek, megkezdődött az időhúzás, a bírósági eljárásra buzdítás.
Az új törvény sem éppen önkéntes vállalás volt a múltfeltárás oly későn megkezdett folyamatában. A kilencvenes évek közepén egy amerikai forgatócsoport – egy művészeti folyóirat sugallatára – tárta fel, hogyan kerültek százával értékes kincsek az osztrák múzeumokba, könyvtárakba, illetve hol őrizték a majdani Göring-Hitler- múzeum számára az üldözöttektől öszszerabolt festményeket. A világ már megint a múltjával szembenézni képtelen Ausztrián köszörülte a nyelvét. Cselekedni kellett.
Szerencsére precíz nép él errefelé: a múzeumok, aukciósházak raktáraiban ott sorakoztak az iratok, s bennük bizonyíték még arra is, hogy a legálisnak gondolt esetek többsége is közönséges zsarolás volt. A negyvenes évek vége felé, az első restitúciós törvény alapján sok életben maradt tulajdonos, örökös kapott ugyan vissza műkincseket, ám az országból csak azzal a feltétellel vihette ki, ha a legértékesebb darabokat „önként” egyik-másik osztrák múzeumnak ajándékozta. (Nem minden mai tulajdonos tudhatott a származás e foltjáról. Rudolf Leopold, a legnagyobb Schiele-gyűjtő immáron hét éve New Yorkban „fogva tartott” két értékes képét például gyanútlanul vette egy olyan előző tulajdonostól, akihez szintén már több váltás után került az ugyancsak rabolt kép. Ez nem segít azon, hogy az örökösök kezdeményezésére a New York-i kiállításról elkobzott festmények sorsa máig tisztázatlan.)
A két „arany Adele” ügye sem volt egyszerű. A modell, a nagyiparos Ferdinand Bloch-Bauer kultúrakedvelő felesége jó barátságban volt a kor sok alkotójával, szalonjában Zweigtől, Mahlertől Schönbergig, Kokoschkáig és Klimtig sokan megfordultak. A nemcsak művelt, de ragyogóan szép hölgy nem törődött bele, hogy az akkori szokás szerint nőknek nem adatott meg a továbbtanulás: otthonában, egy belvárosi palotában házi egyetemet teremtett magának. Klimt 1902-ben és öt évvel később festett róla portrét – a család rendelésére.
Két végrendelet
Az akkor huszonhat, illetve harmincegy éves – 1925-ben influenzában elhunyt – hölgy a festményeket szobájában (a másik négy Klimtet a szalonban) tartotta. Végrendeletében arra kérte férjét, hogy a képeket hagyományozza a Belvedere-re. A gazdag gyárosnak erre nem volt módja: 1938-ban a nácik elkobozták vagyonát, ő maga emigrált. A festmények a háború után a Belvedere-be kerültek, ám egyenesen a nácik jogtalan tulajdonából – Bloch-Bauernek nem volt rendelkezési joga.
Az 1945-ben svájci emigrációban gyermektelenül elhunyt emigráns a képeket testvéreire s azok leszármazottaira hagyta. Adele 1925-ös végrendeleti kérése nem kötelezettség, azt felülírta Ferdinand végrendelete – ítélkezett egy közös megegyezéssel létrehozott osztrák döntőbíróság, miután az ügy az amerikai legfelsőbb bíróságig is eljutott. A gyáros megnevezett rokonai közül ma egyedül Maria Altmann él, gyermekeivel, unokáival.
Az első áldozat?
A képek visszavásárlásához hiányzott az osztrák állami kasszából a kétszázötvenmillió euró. A huzavona a hivatalos Ausztriának viszont másfél millió euró perköltségébe és jókora presztízsveszteségébe került, mint ahogy a múlt valós feltárását is jobb lett volna előbb kezdeni, s nem ragaszkodni egészen a kilencvenes évek elejéig ahhoz, hogy Ausztria „az első áldozat” volt. Az osztrákok azóta beletörődtek a tényekbe, a Hitlert 1938-ban a Heldenplatzon ujjongva éltető tömegről készült híradó már nem okoz lelki traumát. A jövendő generációk megfelelő ismeretanyagáról projektek gondoskodnak, a korszellemet követve interaktív módszerrel. Három éve gimnazisták történészi munkába fogtak: a meggyilkolt, főként zsidó származású osztrákok történeteit kutatják fel, túlélőket keresnek meg. Készült dokumentumfilm az elbeszélések alapján, tavaly léggömbökhöz erősített, az áldozatoknak címzett levelek tízezreit repítette a szél a Heldenplatzról az ég felé.
A projektbe egyre többen kapcsolódnak: remélhető, hogy a közvetlen élmény, a találkozás a szemtanúkkal kedvezően befolyásolja e nemzedék gondolkodásmódját. Szüleik generációja még az „áldozat”-felfogásban nőtt fel, közülük nem kevesen rosszul tűrik a híreket az egykor elrabolt vagyonok viszszaadásáról, az amerikai nyomásra – a szomszédos országokból elhurcoltak képviselőit is bevonva – kimunkált kárpótlási megállapodás nagy nehezen megkezdődő végrehajtásáról. Igaz, ezt az értetlenkedést itt nem illik nyíltan mondogatni, és senki nem kovácsol belőle politikai tőkét.
Ugyanakkor éppen csak elkezdődött: a 2003-as határidőig benyújtott húszezer kérvény összesen 200 ezer egyéni követelést tartalmaz. Az összes kár mai áron meghaladja az 1,3 milliárd dollárt – miközben ebben a csomagban csak 210 millió áll rendelkezésre a jogtalanul elvett ingóságok, ingatlanok kárpótlására. A lakásokban fél évszázada mások laknak, az üzemek, üzletek, gyárak sok esetben már nem léteznek, s bár a kérelmekkel foglalkozó csapat létszámát tavaly száznegyvenre emelték, a mérlegelés, elbírálás lassan halad. De legalább megkezdődött – mondják azok, akik tudják: úgyis inkább csak gesztusról van szó, a jó esetben „csak” tönkretett (és nem elvett) életekért nincs kárpótlás.
A szomszédos országokból a második világháború idején kényszer- és rabszolgamunkára Ausztriába hurcolt, még életben lévő kelet-európaiak – köztük magyarok – kárpótlásáról szóló egyezményt 2000 októberében írta alá az osztrák és az amerikai kormány, illetve az érintett hat ország megfelelő szervezeteinek képviselője. Egyidejűleg létrejött az az összesen 6 milliárd schillinges (450 millió eurós) „megbékélési alap”, amelyből Ausztria további kárpótlási kötelezettségeit fedezi. Az egyes országokkal Ausztria külön kétoldalú szerződéseket kötött: az egykori magyar kényszer- és rabszolgamunkások számára 49 millió euró kifizetéséről született megállapodás. Az adatokat és a kérelmeket a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítványa (Mazsök) gyűjtötte.
A kifizetések megkezdését egy időre hátráltatta, hogy Ausztria feltételként állította a jogi biztonságot, vagyis az Egyesült Államokban kezdeményezett valamennyi bírósági gyűjtőper megszüntetését. Az érintettek hajdani meghurcolásának és megaláztatásának mértéke, az elvégeztetett munka nehézsége szerint különböző kárpótlási kategóriákat állapítottak meg. A statisztikák szerint a mintegy negyvenezer magyar közül mindössze háromezer volt életben a megállapodás aláírása idején. Az ő kárpótlásukat a legmagasabb kategóriába sorolták.
