A minap filmen bemutatott A Da Vinci-kód is bevonja összeesküvés-elméletébe a 14. században erőszakkal feloszlatott templomos lovagrendet. Vajon mi az alapja annak a hiedelemnek, hogy a – nemrég újjáalakult – keresztény közösség egykor valamiféle titkos tudás birtokában ördögi praktikákat űzött?
Meglehetősen mostohán bánt az utókor a közel kilencszáz éve létrehozott templomos lovagrenddel. Egykori érdemeik elismerése helyett egyesek szinte minden elképzelhető rosszal (mágiával, szodómiával, hatalom- és pénzvággyal, erőszakkal) megvádolták tagjait. Mások – tulajdonképpen ugyanezeket pozitívumként számon tartva – éppenhogy az okkult tudományok és valamiféle titkos tudás avatott papjaiként néznek fel rájuk. Heinrich Cornelius Agrippa alkimista-asztrológus a 16. század elején A titkos bölcselet című művében a templomosokat a boszorkányokkal vette egy kalap alá. A múlt századi könyvek és filmek pedig többnyire brutális fanatikusoknak állítják be a rend tagjait. Ezekhez képest Dan Brown nemrég bemutatott kasszasikere, A Da Vinci-kód szinte hízelgő képet fest róluk: szerinte a templomosok Jézus és Mária Magdolna nászának titkát és szerelmük gyümölcsét, egy leánygyermeket és annak leszármazottait rejtegették évszázadokon át.
A sokféle mendemonda egyik alapja – bármily meglepő – minden bizonnyal a lovagok könnyelmű név- és (első) központválasztásában keresendő. Történt ugyanis, hogy amikor Hugues de Payns burgundiai lovag és nyolc társa a 12. század elején (alig két évtizeddel az első keresztes háború meghirdetése után) elhatározták, életüket a muszlim martalócok által sokat zaklatott szentföldi zarándokok védelmének szentelik, szimbolikus helyen rendezték be első szállásukat. A szerzetesi fogadalmat tett maroknyi csapatnak II. Balduin jeruzsálemi király e célra ugyanis saját – a négy évszázaddal korábban épített al-Aksza-mecsetből átalakított – palotájának néhány helyiségét ajánlotta fel, éppen azokat, amelyek helyén egykor feltehetően a zsidó Nagytemplom szentélye is állt. Márpedig tudvalevően a zsidók annak idején ott őrizték az isteni szövetség ládáját, az úgynevezett frigyládát, amely felett sűrű köd formájában – az Ószövetség szerint – több ízben megjelent a Teremtő. E szálláshely alapján választott aztán nevet a lovagrend, amelynek szerzeteseit – olvasható Piers Paul Read cambridge-i történészprofesszor A templomosok című monográfiájában – eleinte Jézus Krisztus és Salamon templomának szegény katonáiként, később a Templom lovagjaiként, legvégül pedig csak templomosokként emlegettek.
A különös helyszín utóbb döntően befolyásolta a renddel kapcsolatos legendák gyártóinak gondolkodását. A 18. századi német szabadkőművesek például hitték, hogy a templomosok megtalálták a frigyládát vagy éppenséggel Krisztus fejét. Mások szerint a Krisztus vérét a keresztre feszítéskor állítólag felfogó Szent Grál (azaz szent kehely) jutott a lovagok birtokába. A Da Vinci-kód szerzője, Dan Brown ennek kapcsán egyenesen azt állítja, hogy a templomosok a Szent Grál misztikus titkát fedezték fel a templom romjai között – vagyis hogy a kehely kifejezés csak allegória, a valóságban a grál a Krisztus által feleségül vett Mária méhe lett volna.
A természetfeletti kincs és tudás birtokosainak mondott szerzetesek legendáját az utókor szemében csak tovább erősítették a roppant földi gazdagságukról terjengő hírek. A mérhetetlen vagyon alapjait – az egyik legnépszerűbb összeesküvés-elmélet szerint – a gazdagságáról is messze földön híres Salamon király kincsei teremtették volna meg, amelyekre hol másutt, mint első központjuk kövei között bukkantak a lovagok.
A valóság ennél sokkal prózaibb volt: a templomosok meggazdagodásának hátterében valójában sikeres működésük állt. A szentföldi zarándokokat őrző-védő rend hamar népszerű lett, amiért – például az egyházon belüli elismerésükért – sokat tett a ciszterci rend 12. századi meghatározó alakja, clairvaux-i Szent Bernát is. A megerősödött lovagok pedig megtarthatták az általuk zsákmányolt javakat, a munkájukat nagyra becsülő uralkodók és nemesek pedig birtokadományokkal halmozták el őket Európa-szerte. A Magyar Királyság területén a 13. században 14 rendházuk és mintegy ötven birtokuk volt.
A szépen gyarapodó vagyont aztán ügyesen kezelték, s – hála kiterjedt rendházhálózatuknak, valamint fegyveres erejüknek – Európa első „transznacionális bankáraivá” váltak. Dúsgazdag, a rend segítségével utazó ügyfeleik letétbe helyezhették náluk pénzüket, amihez – a transzferköltség levonása után – az arról kapott nyugta ellenében bármelyik másik rendházukban hozzájuthattak. Az így felhalmozódott kincsekről szóló híresztelések azonban feltehetően túlzóak: történészek szerint a vagyon nagy részét felemészthették működési költségeik.
A pletykáknak ugyanakkor mégiscsak adtak némi tápot a templomosok. Például azzal, hogy a rend – az összetartozás-tudatot erősítendő – titokban tartotta belső szokásait, kívülállók csak keveset tudtak a szigorú felvételi szabályokról, s a legfőbb tisztségviselőkön kívül (feloszlatásukig) más nem ismerte például a regula teljes szövegét. Az ezek miatt szárnyra kapó szóbeszédet – hogy tudniillik sötét erőkkel cimborálnak a templomosok – használta ki aztán a komoly likviditási gondokkal küzdő IV. (Szép) Fülöp francia király. Az uralkodó sugallatára jelentősen feltupírozott vádak képezték az alapját a 14. század elején ellenük lefolytatott, a középkor egyik legnagyobb kirakatpereként számon tartott eljárásnak, amelynek megállapításait utóbb sokan szó szerint vették.
Az 1307. október 13-án, pénteken (azóta tartják szerencsétlen napnak a péntek 13-át) Franciaország-szerte letartóztatott mintegy 15 ezer lovag és szolgáló a kínvallatások során olyasmiket „vallott be” például, hogy a templomos rend átadta magát az ördög imádatának, a rendbe felvételizőknek pedig megparancsolták, hogy köpdössék vagy vizeljék le Jézus képmását a kereszten. A beavatottnak aztán – így a beismerő vallomások – szájon kellett csókolnia az őt befogadó templomost, s így kellett illetnie köldökét, ülepét, végbélnyílását és néha a péniszét. Titkos szertartásaikon pedig állítólag egy Baphometnek nevezett démont imádtak, aki hol macska, hol koponya, hol egy háromarcú fej formájában jelent meg közöttük. De azt is a szemükre vetették, hogy a muszlimokkal folytatott – természetesen titkos – egyezkedéseik miatt vesztették el a keresztények a Szentföldet.
A súlyos vádakat – amelyek nagy részével egyébként Fülöp máskor is előszeretettel gyanúsítgatta a vele ellentétbe keveredett egyházi személyeket – a kínvallatások során szinte mindenki elismerte, még a rend akkori első embere, Jacques de Molay nagymester is. Hiába harcoltak korábban derekasan a hitetlenek és a gnosztikus eretnekek, a dél-franciaországi katharok ellen: V. Kelemen pápa feloszlatta a rendet, a nagymestert pedig – aki időközben visszavonta beismerő vallomását – 1314-ben megégették. A misztikumra fogékonyak számára azonban különös jelentőséget nyert az, hogy a fáma szerint a kivégzésére váró ősz De Molay megátkozta igaztalan perbe fogóit, kérvén: a pápa legkésőbb negyven nap múlva, Szép Fülöp pedig még abban az évben kerüljenek Isten színe elé – történetesen mindkét nevezett a megadott időn belül hunyt el.
A rend későbbi „kultúrtörténetét” alapvetően meghatározta az a tény, hogy utóbb nem rehabilitálták őket (bár a 14. században visszavonták a rájuk kimondott egyházi átkot), s a rajtuk ragadt vádak nyomán az utókor hol kvázisátánista szektaként, hol egy ősi, okkult vallás papjaiként tekintett a templomosokra. Az elmúlt háromszáz évben számos titkos társaság és okkult vagy ezoterikus tanokat hirdető szekta hivatkozott rájuk – valamiféle szellemi folytonosság alapján. Ezek a történetileg máig nem igazolt misztikus elképzelések abból indulnak ki, hogy a templomosok állítólagos titkos (gnosztikus) tudása nem veszett el feloszlatásukkor, és azt, egyes verziók szerint, megszerezte a 15. században élt német Christian Rosenkreutz, a bölcsek köve misztikus titkának állítólagos megfejtője, majd továbbhagyományozta – mások mellett a svájci alkimista Paracelsus és a brit Francis Bacon filozófus közreműködésével – a későbbi rózsakeresztes testvériségeknek. De számos szabadkőműves-páholy is ragaszkodik a templomos gyökerekhez. A német testvériség például az 1700-as évek közepe óta állítja, hogy Hirámnak, a jeruzsálemi Nagytemplom építőjének rejtett bölcsessége a rend utolsó nagymesterén keresztül egy földalatti templomosrendhez, onnan pedig hozzájuk jutott. Más szabadkőművesek szerint néhány, Skóciába menekült templomos osztotta meg velük a tudását.
A rend titkos továbbélésének legendája olyan erős, hogy több független, magukat templomos rendnek nevező társaságot – a misztikus folytonosság vélelmével – gründoltak a közelmúltban is. Ezek közül talán a legismertebb a Luc Jouret belga kongói születésű kalandor által alapított naptemplomos rend volt, amely 1994-ben akként oszlatta fel önmagát, hogy Jouret vezetésével a rend szinte minden követője rituális öngyilkosságot követett el.
Mindezen hiedelmeket az emberiség történelmén átívelő monstre összeesküvés-elméletté gyúrva figurázta ki Umberto Eco olasz filozófus-író A Foucault-inga című regényében. Szatirikus írásával ugyanakkor kétszeresen is igazolta Malcolm Berber brit történészt, aki szerint mára a templomosok legendái köré „igen aktív kisipar született, amely a tudósoknak, művészettörténészeknek, újságíróknak, kiadóknak és tévés szerkesztőknek egyaránt jövedelmező”.
IZSÁK NORBERT
