Az iráni válság elképesztő gyorsasággal halad a rémisztő végkifejlet felé. Ma már ép ésszel senki sem kételkedhet abban, hogy Irán atomfegyver megszerzésén fáradozik. A teheráni rezsim ambíciójának mélyén az a törekvés húzódik, hogy Iránból az iszlám és a régió vezető nagyhatalma legyen, és így az ország a világ legerősebbjeivel egy sorba emelkedjen. Épp ez a törekvése különbözteti meg Észak-Koreától, hiszen Phenjan azért akar atomfegyvert szerezni, hogy azzal megerősítse elszigeteltségét. Az iráni egyeduralmi törekvések, a regionális status quo megkérdőjelezése és az atomfegyver megszerzésére tett erőfeszítés együtt különösen veszélyes kombináció.
Ha Irán szert tesz atomfegyverre – vagy a gyártásához szükséges képességre -, azt Izrael a létezése elleni alapvető fenyegetésnek tekintené, s arra kényszerítené a Nyugatot és különösen Európát, hogy a kérdésben egyértelműen foglaljon állást. Európának nem csupán történelmi és erkölcsi kötelezettségei vannak Izraellel szemben, de olyan biztonságpolitikai szálak is fűzik hozzá, amelyek a Földközi-tenger keleti térségében stratégiailag létfontosságúak a számára. Ráadásul az atomhatalom Iránt a szomszédai is fenyegetésnek tekintenék, ami regionális fegyverkezési versenyt indítana el, és növelné a térség instabilitását.
Veszélyes illúzióba ringatja magát, aki szerint Európa kimaradhat ebből a konfliktusból. Ebben a válságban igen magasak a tétek, ezért kezdeményezett két éve párbeszédet Németország, Franciaország és Nagy-Britannia Iránnal, s próbálták meggyőzni, hagyjon fel a nukleáris fűtőanyag gyártására irányuló kísérleteivel. A kezdeményezés két okból bukott meg. Egyfelől az a nyugati ajánlat, hogy Európa megnyitja kereskedelmét Irán előtt, és békés célú atomenergia termelésére alkalmas technológiát is átad neki, nem volt arányban Iránnak a rendszerváltástól való félelmével és az ország hatalmi törekvéseivel. Másrészt az amerikaiak által indított katasztrofális iraki háború nyomán Iránban az a benyomás támadt, hogy a nyugati hatalmak meggyengültek, már egyenesen Irán jó szándékától függnek, és a magas olajárak miatt sem vállalnának komoly konfrontációt. Teherán azonban veszélyesen elszámítja magát, mert előbb vagy utóbb olyan „forró” konfliktus alakulhat ki, amelyet semmiképpen sem nyerhet meg. Végső soron a kérdés lényege az, ki uralja a Közel-Keletet: az Egyesült Államok vagy Irán?
A vita megoldását nem segíti elő, ha csak a katonai megoldásról – az iráni nukleáris létesítmények elleni amerikai légicsapásokról – beszélünk. Az regionálisan és talán globálisan is felgyorsítaná a fegyverkezést és a terrorizmust – amitől minden érintett retteg.
Mi hát a teendő? A diplomáciai megoldás akkor kecsegtet sikerrel, ha az USA – Európa és a G77 csoporthoz tartozó el nem kötelezett országok támogatásával – valamiféle „Nagy Üzletet” ajánl Iránnak. Az urándúsítás hosszú távú felfüggesztéséért cserébe Irán és más országok nemzetközileg kidolgozott keretrendszerben, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség felügyelete mellett hozzáférhetnének a kutatási anyagokhoz és a technológiához. Ezt követhetné a politikai és gazdasági kapcsolatok teljes normalizálása, egyebek mellett regionális biztonsági rendszert lehetne szerződésbe foglalni. Iránt választás elé kell állítani: elismertség és biztonság, vagy pedig a teljes elszigeteltség.
Washingtonnak pedig fel kell adnia azt a politikáját, hogy nem tárgyal közvetlenül Iránnal, továbbá azt a törekvését, hogy hatalomváltást idézzen elő Teheránban. Neki kell vezetnie a közvetlen és összehangolt tárgyalásokat, úgy, ahogy arra csak előretekintő, hidegfejű, számító amerikai vezetés képes.
Ha Irán visszautasítaná a „Nagy Üzletet”, vagy nem tartaná tiszteletben a megkötött szerződést, akkor nemzetközileg elszigetelné magát, és az már bőségesen elegendő legitimációt adna további intézkedésekhez. Akkor Oroszországnak és Kínának sem maradna más a Biztonsági Tanácsban, mint a nyugati hatalmak mellé állni. Nem sok ideje maradt minderre a nemzetközi közösségnek, a diplomáciai megoldás előtt hamarosan bezáródnak a kapuk.
JOSCHKA FISCHER
(A szerző Németország volt külügyminisztere)
© Project Syndicate
