Az X-Men – Az ellenállás vége tökéletes lezárása a képregény-eposzból készült trilógiának: a kirekesztettség ellen küzdő hősök lázadása szabadságharccá eszkalálódik, a mutánsrendezőként debütáló Brett Ratner szépen varrja el szálakat. A záró epizód mégsem nyújt többet a képregény-filmek korábban megszokott kliséinél.
Az X-Men különlegessége, hogy egyetlen füzet elolvasása után is árad a gondosan megrajzolt oldalakról a kirekesztettség érzése, néhány album végigpörgetése után pedig a rasszizmus történelmi tablója kerekedik ki belőle. A több évtizede futó képregény szereplői olyan rendkívüli képességekkel megvert mutánsok, akik születésük óta mások, a jelmezes giccsbe burkolózó hősök így akaratlanul is ott feszítenek a színesbőrűek, a zsidók és a homoszexuálisok mellett. A szereplők egytől egyig olyan outsiderek, akiknek akkor csak is az elutasítás jut, ha vállalják másságukat.
A csapatot vezető Charles Xavier karaktere (Patrick Stewart) annak a Martin Luther Kingnek állít emléket, aki abban hitt, hogy a deviáns kisebbség békében élhet együtt a többségi társadalommal. Az ellentábort vezető Malcolm X-re hajazó Magneto (Ian McKellen) viszont úgy véli, hogy a népirtás csak egy preventív háborúval kerülhető el. Az antiszemitizmus analógia pedig a deviáns muntánsok koncentrációs táborba terelésével, és megsemmisítésével válik igazán teljessé.
A képregény buborékaiba vésett tartalomból a filmadaptáció során is sikerült megőrizni a lényeget, mégpedig főként az első két mozifilmet rendezőként jegyző, nyíltan homoszexuális és zsidó származású Bryan Singernek köszönhetően. Az X-Men – Az ellenállás vége a rendezőcsere ellenére is tökéletes lezárása a trilógiának: a harmadik részt jegyző, jóval szerényebb képességű Brett Ratner értelmezési síkon ugyan nem tesz hozzá semmi újat a korábbi filmekhez, mégis mesterien veszi fel a fonalat és varrja el a korábban felmerült kérdéseket.
Ratner érdeme abban áll, hogy komplexebb szintre emeli az előző részekben boncolgatott kisebbségek elleni gyűlölködés problémakörét: az első epizódban a bandák háborújaként megjelenő konfliktus a második filmben eszkalálódik ugyan, igazi szabadságharccá mégis a záró epizódban válik. A másságot betegségnek tituláló kormány által kifejlesztett gyógyszer már nyílt fellépésre készteti a természetfeletti képességeikhez ragaszkodó mutánsokat.
Hugh Jackman: Wolverine | Nézz még több képet a filmből!
Ráadásul a film dramaturgiája annak ellenére sem szenved csorbát, hogy a sztorit a képregény-eposz egymástól térben és időben elkülönülő történetfolyamaiból gyúrták össze. Mellékszálként kap helyet az istenszerű ösztönlénnyé avanzsáló a Jean Grey (Famke Janssen) tragédiája, valamint az állati attribútumokat hordozó Wolverine (Hugh Jackman), és Lolita-szerű Vadóc (Anna Paquin) ödipuszi kapcsolata. A szereplők jellemfejlődését a trilógia végére azonban így is sikerült odáig kifuttatni, ami a képregényben csak több ezer oldal átrágása után válik érthetővé.
A mindezek ellenére az X-Men – Az ellenállás vége nem nyújt többet a képregény-filmek korábban megszokott kliséinél, amelyek igazán csak papírra nyomva hatásosok, a film után mégis jól esik szorongatni a hazai izzadságú képregény-börzéken beszerzett Uncanny X-Men gyűrött, ódon illatú füzeteit.
Szabó András
[origo]
