Aki a világhírűvé lett film, a Schindler listája alapregényét írta, és aki katolikus papból vált tanárrá, íróvá, jogvédővé. Az Ausztrál Kulturális Napok vendége volt Thomas Keneally.
A Budapesti Ausztrál Kulturális Napok vendége volt egy író, akinek első regénye „64-ben, 29 éves korában jelent meg, a világhírt azonban a „82-ben kiadott Schindler bárkája hozta meg a számára. Ezért meg is kapta a Booker irodalmi díjat. Ebből a regényből készült el aztán Spielberg filmje, a Schindler listája. Az író, akiről beszélünk azóta 26 regényt adott ki, és feltehetőleg ezzel bekerült a Guiness rekordok könyvébe. Pláne, ha megjegyezzük még, hogy van ideje arra is, hogy az ausztrál köztársasági mozgalom vezéralakja legyen. Ez értelemszerűen azt jelenti, hogy le akarja választani hazáját a brit trónról. Egyébként meg színész is, jó néhány filmben játszott. Egy igazi Fasltaff.
– A Közép-Európa Egyetemen tartott előadásának a címe: Az író és az etnikai hisztéria volt. Hallgatva nevetését arra gondoltam, hogy ha csak ezen múlna e problémák megoldása, akkor nem lenne nekünk több gondunk itt, ezen a földön.
– Nézze, könnyen beszélek én, mert Ausztráliábó jöttem. Minden embernek vannak etnikai fenntartásai. Ausztráliában ez a hisztéria másfajta. Nálunk az egyik legnagyobb feszültséget a korábban nomád, mára rezervátumokba szorított őslakosság és a fehér telepes osztály közötti viszony jellemzi. Sokat írok etnikai kérdésekről, elsősorban ausztrál vonatkozásban, de olykor európai kontextusban is, mint például a Schindler listája. Elárulom magának, miért éreztem elhivatottnak, vagy hogy is mondjam, legitimnek magamat arra, hogy megírjam ezt a könyvet. Katolikus európaiak leszármazottja vagyok, és így az univerzális európai egyház tagja, aki a lehető legtávolabb él Európától. Mindig is megdöbbentett az az etnikai hisztéria, ami végül holokauszttá fajult. Magam sem vagyok mentes bizonyos etnikai korlátoktól, de az, hogy elvegyék emberek munkáját, üzletét, lakását, gettóba szorítsák és rabszolgamunkára kényszerítsék, végül kvázi ipari módszerekkel halálgyárakat működtessenek, rendkívüli történés volt számomra.
– Említette az előadásában, hogy az etnikai hisztéria valójában a politikusok trükkje, amiben valamilyen módon mindannyian benne vagyunk. Nagy beleérzéssel és érzékenységgel foglalkozik ezzel a kérdéssel, de megváltozhat-e igazán ez a helyzet, hiszen ha körülnézünk a világban, Európa, Amerika és sajnos Ausztrália is, emlékezzünk a tavaly Sidney-i zavargásokra, ugyanabba a gödörbe, ugyanabba a csapdába esik.
– Igen, így van. Gyakran kérdezik tőlem, miért éppen a kifinomult német kultúra hajtotta végre a holokausztot? Az a véleményem, hogy minél kifinomultabb egy kultúra, annál erősebb a kísértés, hogy elítéljen másokat, mondván, ez az embercsoport nem tartozhat hozzánk, és talán ezt igazolja az SS tiszt is, aki a Schindler listájában Mozartot játszik, miközben megsemmisítik a krakkói gettót. Azt hiszem, ez mindannyiunkat megkísért, mind vágyunk a saját identitásunkra, magyarra, ausztrálra, amerikaira, bármilyenre. De minél erősebb az identitásunk, annál nagyobb a kísértés, hogy másokat ne fogadjunk be, pedig nem lehet semmi sem annyira szent egy-egy identitásban, hogy ne legyen befogadó. Nincs az iszlámban semmi olyan kirívó, amitől iszlám férfiak vagy nők ne válnának jó állampolgárrá, és én eben mélyen hiszek. Vitába keveredtem többször is a kormánnyal a bevándorlási politikája miatt, persze nem a régi bolsevik értelemben, nem zártak börtönbe senkit, a menedéket keresőket bűnözőként, illegálisaknak minősítették. Én viszont úgy tekintek rájuk, mint hosszú utat megtett emberekre, amit tiszteletben kell tartani. Mi viszont táborokba zárjuk őket hosszú időtartamra. Ezt nem tudom elfogadni, ez felháborító, és ami nagyon feldühít, hogy Ausztrália eredetileg büntetőtelep volt, ahová igazi bűnözőket deportáltak a brit birodalomból, hogy ne tudjanak elszökni, és most, 220 év elteltével mi igazi börtönbe zárunk ártatlan, menedéket kereső embereket. Mindenütt a világon felesleges gondként kezelik őket. Azt hiszem, hatalmas nemzetközi mozgalomra van szükségünk a menekültügy kezelésére, ami kiveszi ezt a helyi politika kereteiből, és globális ügynek tekinti. Valahogy úgy, ahogyan az amerikaiak tették a második világháború után, amikor befogadták a bevándorló európaiakat. Erre persze nem számíthatunk olyas valakitől, mint Bush elnök.
– Nem gondolja, hogy egy ilyen nemzetközi mozgalmat a létező globális struktúrák könnyedén megfojthatnának?
– Dehogynem. Éltem és dolgoztam Amerikában. Tudom, mennyire nagylelkűek az amerikai emberek, ám az amerikaiak emberi nagysága nem tükröződik a jelenlegi kormányukban. Ha megnézzük, hogyan választják az elnöküket, felmerül a kérdés, tükröződik-e ez valaha. Az amerikai politikai rendszer gúzsba kötötte önmagát, hisz kizárólag olyan elnökjelöltek jöhetnek szóba, akik nem igazán emberek, akiknek sohasem volt viszonyuk valakivel, akik nem szenvedtek lelki betegségben, akik sosem voltak igazán emberiek. Ez szerintem az egész világ számára óriási gond. Minden nyugati demokráciában megfigyelhető az a tendencia, hogy a politikusok túl védettek az emberek hangjától és az emberek okozta kényelmetlenségtől.
– Olyan jó hallgatni magát, mint az etnikai hisztéria felszámolásának igazi harcosa. Az előadásában ugyancsak tetszett az a mondat, amely szerint az írók arrogáns misszionáriusok.
– Az írók arrogánsak, és nem mindig kedves emberek, ám sok időt töltenek azzal, hogy beleképzeljék magukat más helyébe, és ez mindig kellemetlen a zsarnoknak és a demagógoknak, hisz a demagóg mindig azt mondja, az a másik csoport nem olyan, mint mi, sosem lesz olyan, mint mi, semmire se megyünk velük, ezért jobb, ha bezárjuk őket. De az író a képzelet erejével azt igyekszik bizonyítani, hogy azok ugyanolyan emberek. Az író tehát mindig, vagy az esetek többségében a demagóg ellen dolgozik. A világon számos író börtönbe kerül.
– Csupán véletlen, hogy nem közvetlenül a gyerekeknek ír, hanem inkább az őket később nevelő felnőtteknek?
– Valójában két gyermekkönyvet írtam, de többet is szeretnék írni. Az elsőt a lányaimnak írtam, amikor tíz év körüliek voltak egy kisfiúról, aki az ausztrál őserdőben vadméhek között élt egy nyáron át. Nemrég írtam egy illusztrált verseskötet, immár az unokáimnak, Saru, a kenguru címmel. Úgy gondolom, gyerekeknek írni a legfontosabb és a legnehezebb feladat. Ma este látta, felnőtt közönség előtt beszéltem, imádok beszélni, talán már unatkoztak is, és azt kívánták, mikor hagyja már abba. Gyerekek között viszont rögtön tudható, hogy unják. Ők szólnak azonnal.
Hutterrer Ingrid interjúja nyomán
