Nem lehet könnyű szegény Csoóri Sándornak. Legújabb megnyilatkozásai legalábbis erről tanúskodnak. Április elején a nagy (fél)össznépi Kossuth téri választási happeningen például mikrofonba sirámolta, mennyire viszolyog a választási kampányoktól. Zsigeri utálatánál csak „a magyarok visszamagyarosítását” célul tűző kétségbeesett eltökéltsége lehetett nagyobb, amikor azt fejtegette, hogy „az ország kormányzásához elég volna néhány száz ember”, ezért tehát „még demokráciára se lenne szükség, ha létezne igaz politika”. A névsor ismertetésével azonban a költő adós maradt.
Aztán a választásokon történt, ami történt. Ez azonban Csoóri számára olyannyira megemészt-hetetlennek bizonyult, hogy Németh László szobrának április végi avatóján mondott beszédében új panáceával rukkolt elő. Ha a politikát az – egyébként „már hígmagyarnak se nevezhető” – istenverte nép akaratából a „megtaposottak” és a „megtaposók” együtt kényszerülnek csinálni, legalább annyi történjék, hogy „az ötvenhat utáni Kádár-rendszer erős emberei, besúgói legalább két választásnál ne szavazhassanak, és legalább tíz évig ne kaphassanak politikai szerepet”. Ha pedig „ez nem történik meg, sohase lesz Magyarországon demokrácia”.
A javaslat öt szabad választás után kissé megkésettnek tűnik. Különösen akkor, ha a rendszerváltás utáni kamarillapolitika (lásd MDF, Magyarok Világszövetsége) olyan szereplője szájából hangzik el, aki tudtommal korántsem volt ennyire kérlelhetetlen az 1980-as évek egyik – hol erősebb, hol gyengébb, egyszer tisztes, másszor elvtelen – művelődési miniszterével, kb- és pb-tagjával, a most érvényben lévő, egyébként csapnivalóan maszatoló ügynöktörvény szerint is érintett (vagyis a hálózati információkhoz egykoron hivatalból hozzájutó) Pozsgay Imrével.
De Csoóri nem bizonyult finnyásnak idén februárban sem, nem emelt szót az ellen, hogy az „egyik legrangosabb irodalmi kitüntetésnek” kikiáltott Balassi-emlékkard Gellért szállóbeli átadási ceremóniáján az egykorvolt „Deák” fedőnevű ügynök zenésítette meg és adta elő verseit.
Könnyű lenne a költővel most, 2006-ban szembeállítani az 1989-es Csoóri Sándort, aki akkor még tudta: „egy abszurd, elátkozott, egy megíratlan nagyregény fölismerhető alakjai” éltek, léteztek az általa máskor némi nosztalgiával is emlegetett Kádár-korszakban. Mindezeknél azonban sokkal elgondolkodtatóbb, hogy a demokrácia-szakértő újabb és újabb vitatott – nehezen (vagy nagyon is könnyen) értelmezhető – utalásai meglepően visszhangtalanok maradnak. Nem fogom elfelejteni soha 1990 tavaszának döbbent csöndjét, amely Csoóri Nappali Hold című esszéjének antiszemita passzusát követte. Senki nem hitte, nem akarta elhinni azt, amit olvasott az írószövetségi társelnöktől.
Ma ugyanő, akár a Kossuth téren, akár a pasaréti Németh László-szobor tövében szinte érdemi reagálás nélkül értekezhet mestere nyomán „fajról és irodalomról”, „a jobbak egységéről”, a demokrácia gyomorrontást előidéző „keserű levéről”, észre sem véve, hogy az általa hivatkozott Galilei című Németh László-tandrámában valójában egy őt jellemző idézetre bukkant: „Az írásban, akármilyen körültekintőek vagyunk, van valami holdkórosság, nem lehet egyszerre írni és óvatosnak lenni.” Szelíd emlékeztetőként: a minőség forradalmárának kortársa, József Attila egykoron inkább „a meg nem gondolt gondolat” kórját emlegette.
MURÁNYI GÁBOR
(A szerző a HVG munkatársa)
