A nemrég publikált dokumentumok szerint a Mindszenty-ügyben Magyarország és a Szentszék között megszakításokkal 23 esztendőn át zajló párharcból többször is a magyar állam került ki győztesen. A végeredményt még árnyalhatják a Vatikánban máig titkosan őrzött iratok.
„Elterjedt a hír, hogy Czapik érseket az MDP, illetve Rákosi küldte Rómába, hogy ott tárgyaljon a pápával Mindszenty József eltávolítása érdekében. A pápa a hírek szerint kijelentette: Mindszenty teljes mértékben bírja bizalmát, és így a kormány kérését nem teljesítheti.” E „szigorúan bizalmas” információt 1948. október 21-én vetette papírra Péter Gábor, az Államvédelmi Osztály (ÁVO) vezetője, aki egyházi ügyekben ekkor már két-három naponta állította össze tájékoztatóit a legszűkebb pártvezetés, a politikai bizottság (pb) számára. Az egy héttel későbbi, a legfelsőbb magyar egyházi körökbe beépített ügynökök jelentései alapján készült összefoglalóban ismét szerepelt Czapik Gyula egri érsek neve, ekkor viszont már mint a – Rómában időközben „kegyvesztett” – hercegprímás legesélyesebb utóda.
Az idézett 1948. őszi ÁVO-jelentések csak előjátékai voltak a decemberi skandalumnak: az egyházi iskolák júniusi államosítása ellen foggal-körömmel harcoló főpásztort karácsony másnapján ugyanis őrizetbe vették. Alig több mint egy hónappal később pedig bíróság elé állították, s az életfogytiglani ítélet indoklása szinte szó szerint ismételte meg Rákosi Mátyásnak, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) főtitkárának 1948. november végi, a pártlap Szabad Népben is közölt kirohanását, miszerint Mindszenty egy „bíbornoki talárban garázdálkodó kém, áruló és valutacsempész”.
Bár a rendszerváltás utáni történetírás egyik legtöbbször feldolgozott témája a hercegprímás elleni koncepciós eljárás, az ügynek még mindig számos részlete feltáratlan. Az ezredfordulón, a Történelmi Szemlében megjelent tanulmányában Gyarmati György – ma az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatója – megkérdőjelezte az addigi felfogást, s a Vatikánnal kapcsolatos, utalásszerűen előforduló levéltári dokumentumokra alapozva azt állította, hogy „a Mindszenty-ügynek nem volt kizárólagos forgatókönyve”. Szerinte ugyanis Rákosi a tekintetben eltökélt volt, hogy a kérlelhetetlenségben vele versenyre kelő Mindszentyt – ahogy az útjában álló pártok vezetőivel korábban tette – különféle praktikák segítségével eltávolítsa a magyar katolikus egyház éléről, ám „a bírósági procedúrától mintha ódzkodott volna”. Miután a pártfőtitkár a főpap „önkéntes” távozását sem zsarolással, sem nyílt fenyegetéssel nem tudta elérni (amely eszköz 1948 májusában Ravasz László református püspök lemondatásánál eredményt hozott), újabb ötlettel állt elő. Három, a kommunistákkal való együttműködési készségéről már tanúságot tett neves keresztény személyiséget – Kodály Zoltán zeneszerzőt, Szekfű Gyula történészt és Cavallier Józsefet, az 1944-ben a katolikusok zsidómentő akcióinak szervezésében oroszlánrészt vállaló lapszerkesztőt – „rábeszélt”, hogy a „nyáj érdekére” hivatkozva a visszavonulás hasznáról győzködjék a főpásztort.
Mindezekkel párhuzamosan egyéb alkuajánlatok is érkeztek Budapestről Rómába, azt szorgalmazva, hogy XII. Piusz pápa váltsa le az általa 1945 augusztusában kinevezett hercegprímást. Ezen kísérletek sorába tartozott a kommunista berkekben „használható püspökként” jellemzett Czapik Gyula már említett útja. Az egri érsek jelentéséből Rákosiék azt olvasták ki, a pápa hajlik arra, hogy Mindszenty mozgásterét egy úgynevezett apostoli vizitátorral korlátozza, hiszen a posztra már ki is jelölt főpap – a három évvel korábban Magyarországról kiutasított vatikáni követ, Angelo Rotta – beengedésével az 1945-ben megszakadt diplomáciai kapcsolatok állítódtak (volna) részben helyre. Az engedményért cserébe azonban Rákosi még azt is óhajtotta, hogy a Szentszék határolja el magát a szócsövének tekintett orgánum, az Osservatore Romano Mindszentyt támogató közleményeitől.
De a zsarolás sem hiányzott Rákosi eszköztárából a Vatikánnal való alkudozás során. A hercegprímás letartóztatása után az olaszországi magyar követen, Velics Lászlón, illetve a Rómába kiengedett Mócsy Imre jezsuita szerzetesen keresztül azt üzente, hogy ha a pápa nem ragadja meg az utolsó pillanatot, akkor beindulnak az igazságszolgáltatás malmai. Noha a Vatikáni Titkos Levéltár iratai még hozzáférhetetlenek, a sporadikus adatok azt valószínűsítik, hogy a katolikus egyháznak nem igazán állt érdekében a főpap „visszavonása”. Rövid ideig tartó hezitálás után XII. Piusz – egyébként a mártíromságra felkészült Mindszenty álláspontját is a magáévá téve – a konfrontációt választotta: 1949 januárjában a magyar főpapokhoz intézett nyílt levelében nemcsak a hercegprímás elleni példátlan eljárást ítélte el, de az egyházi méltóságokat további „bátor helytállásra” buzdította, a kollaboráns főpapok tevékenységét pedig elítélte. Czapik helyett például Grősz Józsefre ruházta át Mindszenty jogosítványait, amit a kalocsai érsek 1951. májusi letartóztatásáig gyakorolhatott.
Az 1956-ig fogságban tartott, a forradalom idején elhangzott rádiónyilatkozatával vihart kavaró, majd a budapesti amerikai követségre bemenekült hercegprímás személye az 1960-as években lett valódi alku tárgya a magyar állam és a Vatikán között. A több mint egy évtizeden át a nyilvánosság szinte teljes kizárásával zajló egyezkedés históriáját Szabó Csaba történész, a Magyar Országos Levéltár főigazgató-helyettese néhány hónapja dokumentumkötetben adta közre. Ebből kiderül, hogy 1960 márciusában Kádár János első titkár a következő iránymutatást adta pb-tagtársainak: „Számunkra legjobb az a helyzet, ami jelenleg fennáll (…), nekünk nincs különösebb okunk ezen változtatni, kivéve, ha ezt politikai alku tárgyaként tudjuk használni.” De hasonlóképpen kivárt a második vatikáni zsinatot kezdeményező XXIII. János pápa és környezete is. Hiába éreztette az amerikai diplomácia a Szentszékkel, hogy a részére mind terhesebb a budapesti követségen tartózkodó Mindszenty, a katolikus egyház megújítását célul tűző s ezért számos kompromisszumot megkötő Vatikán számára korántsem volt kívánatos egy idő előtti szabadulás. Ez esetben ugyanis fennállt volna annak a veszélye, hogy a konzervatív és a kompromisszumokra kevéssé fogékony hercegprímás megjelenjen az 1962 októberében kezdődött (három esztendő alatt négy ülésszakot megért) zsinaton, s ott például szóvá tegye a hatalomnak elvtelenül behódoló püspöktársai cselekedeteit (noha azt akkor aligha tudhatta, hogy az első ülésszakra kiengedett magyar küldöttség kilenc tagjából heten az állambiztonság beszervezett ügynökei voltak).
Az újabb fordulóban az államközi kapcsolatok javítására s emellett Mindszenty esetleges külföldre kiengedéséről folytatandó tárgyalásokra 1963 májusában Agostino Casaroli bíboros érkezett Magyarországra, akinek fogadására nem csak az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) elnöke, Prantner József készült fel, hanem a III/III-as csoportfőnökség is. A Szabó Csaba kötetében publikált operatív terv szerint a bíborost itt-tartózkodása idején „szoros ellenőrzés” alá vonták, s a telefon- és szobalehallgatás mellett 18 egyházi ügynököt is ráállítottak. A teljes (in)diszkréció melletti tárgyalások során, a magyar várakozásokkal ellentétben, Casaroli bizonyult türelmesebb sakkjátékosnak, s nem ő vetette fel a hercegprímás kínos helyzetét. Álláspontját (miszerint az ügy „rendkívül fontos és kényes… a pápa, ha akarná sem kényszeríthetné rá az akaratát Mindszentyre”) csupán rákérdezésre fejtette ki, s annak a meggyőződésének adott hangot, hogy „egy általános rendezés”, például a püspöki kinevezések és a vallásszabadsággal kapcsolatos problémák megoldásával párhuzamosan lehetne modus vivendit találni – számolt be a pb-nek Prantner. A magyar vezetés feltételei a tekintetben nemigen változtak, hogy a kiengedésért és a kapcsolatjavításért cserébe a Vatikán nevezzen ki új magyar egyházfőt, és adjon garanciát, hogy Mindszenty „nem folytatja a Magyar Népköztársaság elleni ellenséges tevékenységét”. Ezért az alkudozások hosszú éveken át folytak, még ha időközben változtak is a tárgyaló felek. Prantner helyébe például az ÁEH új elnöke, Miklós Imre lépett, vatikáni részről pedig mind aktívabb szerepet játszott a bécsi érsek, Franz König, aki többször is meglátogathatta Mindszentyt. Az álláspontok olyannyira megmerevedtek, hogy amikor az 1960-as évek közepén Mindszenty súlyosan megbetegedett, kórházi kezeléséért cserébe sem volt hajlandó lemondani egyházi tisztségéről. A kulturális ügyeket irányító Aczél György pedig még a későbbiek ismeretében logikusnak tűnő érveléssel sem tudta meggyőzni a pb tagjait: „Mi a jobb: ha bizonyos mártír-glóriával hal meg, vagy pedig ha az országon kívül van még akkor is, ha a Vatikán száz százalékig nem tudja biztosítani a garanciát? Ha Mindszenty kimenne, akkor Rómában részben magát a Vatikánt is támadná (…), több keveredést okozna kint, mint ha itt maradna jól szituált mártírként.”
Az események csak 1971 áprilisától gyorsultak fel, amikor VI. Pál pápa magánkihallgatáson fogadta a református püspökből MSZMP központi bizottsági taggá is átvedlett magyar külügyminisztert. A pb-nek címzett útijelentésében Péter János arról számolt be, hogy a pápa az akkor 79 éves, 15 éve Szabadság téri kényszerlakhelyén élő hercegprímást a „történelem áldozatának” nevezte, s egyben ígéretet tett rá, hogy az egyébként „nehezen kezelhető” Mindszentyt – kiengedése után – „megfelelő egyházi rendszabályokkal és kellő súllyal” eltiltják a nyilvános szerepléstől. A hercegprímás végül 1971. szeptember 28-án hagyhatta el Magyarországot, ám a tranzakcióból inkább a magyar diplomácia profitált. Az állam és az egyház viszonyának zavartalanságára hivatkozva például elérte, hogy a pápa nyilvánosan is visszavonja a Mindszentyvel szemben egykor fellépő főpapokra kimondott kiközösítést.
Szabadulása után, bécsi száműzetése előtt Mindszentyt rövid római látogatásakor még szívélyesen fogadta VI. Pál, hamarosan azonban az említett aczéli jóslat látszott beteljesülni: a hercegprímás sem emlékiratainak kiadásáért cserébe, sem határozott felszólításra nem mondott le, a Vatikánból kiszivárogtatott ezzel kapcsolatos híreket pedig közleményekben cáfolta. Így 1973 decemberében (másfél évvel a hercegprímás halála előtt) a pápa – feltehetőleg a magyar állammal kötött, részleteiben még nem ismert alkut betartva – hatalmi szóval nyilvánította üresnek az esztergomi érseki széket, amelyet a magyar politikai vezetéssel messzemenően lojális Lékai László foglalhatott el, igaz, csak 1976 elején.
MURÁNYI GÁBOR
