Saját párttársai és 12 éve hű szövetségese, Gordon Brown pénzügyminiszter szorította sarokba a hétvégén Tony Blair brit miniszterelnököt, amikor felszólították, hogy közölje, mikor mond le. A születőben lévő belső puccs forrása a Munkáspárt számára történelmi kudarccal végződött helyhatósági választás. Úgy tűnik azonban, hogy Blair korábban elsöprő lendületű politikája és személyisége is vesztett varázsából. Bírálói szerint szépen lassan leereszt az újbalos lufi és Blair európai politikustársai sorsára jut: jelentősebb eredmények nélkül kell távoznia a hatalomból.
A dermedt kocsonya
Egykori iskolástársa szerint Tony Blair brit miniszterelnök egyik legnagyobb erénye már fiatalon is az volt, hogy „mindig ki tudta dumálni magát”. Blair most csillogtathatja ezt a képességét, hétvégén ugyanis kis híján házi puccsot hajtottak végre ellene saját párttársai, akik levélben szólították fel, hogy vázolja fel távozása hivatalos menetrendjét. Blair a brit Munkáspárt 2004-es kongresszusa után egy BBC-interjúban jelentette be, hogy a következő – 2009-10-ben esedékes – választásokon már nem az ő vezetésével indul a Munkáspárt, igaz, azt is megjegyezte, hogy tervei szerint a teljes ciklust kitölti majd. Pártján belül azonban ettől láthatóan sokan eltekintenének.
Blair belső ellenzékét a múlt héten elbukott helyhatósági választások bátorították fel, ahol a Munkáspárt az elmúlt 30 év legnagyobb kudarcát könyvelhette el, amin Blair kormány-átalakítással próbált úrrá lenni, a jelek szerint mérsékelt sikerrel. A Blair elleni hadműveletben egyelőre alig 50 munkáspárti képviselő vesz részt, az akció egyik érdekessége azonban, hogy azt a Gordon Brownt tartják a minipuccs értelmi szerzőjének, aki egyébként is a legesélyesebb a Munkáspárt Blair utáni vezetésére.
Kettejük harca a pártvezetői és miniszterelnök-jelölti posztért 1994 óta tart, amikor John Smith váratlan halála után, Brownt tartották esélyesnek a pártvezetői posztra, de egy pontosan nem tisztázott politikai egyezség részeként átadta helyét Blairnek és beérte a kancellári tisztséggel. Brown pénzügyminiszterként és több mint egy évtizede meghatározó munkáspárti politikusként mára olyan befolyást szerzett, és annyira egyértelműsítette a párt jövőjét és a várható erőviszonyokat, hogy a Times legutóbbi, a világ 100 legbefolyásosabb emberét felvonultató listájára úgy került fel, hogy Blair leszorult onnan. A Newsweek tavaly decemberi, a 2006-os év várható legbefolyásosabb személyiségeit felsoroló számának címlapján is Brown szerepelt.
Bár a választások elvesztéséért jelentős mértékben okolhatók a voksolást megelőző, egyes munkáspárti miniszterekhez köthető magán- és közéleti botrányok, a lesújtó eredmény azt is mutatja, hogy Blair elvesztette vonzerejét, nem számít már a brit baloldal mindig nyerő emberének, a puccsisták szerint a siker zálogából szépen lassan a teherré válik. Ahogy Peter Mandelson brit EU-biztos talányosan megfogalmazta egy márciusi interjúban: „A New Labour meghal, ha megdermed és kocsonyává válik, ha az embereket nem készteti többé állásfoglalásra”. Blair vonzerejének gyengülése már a tavalyi parlamenti választások idején is érezhető volt, a gyenge konzervatív ellenzék ugyan nem tudta megakadályozni a Munkáspárt győzelmét, de csökkent többsége az alsóházban.
A propagandalufi
„Blair balos pacifistaként kezdte és jobbos háborús uszítóvá vált…, ha teheti, megkerüli a parlamentet, a propaganda igazi nagymestere. Egy kicsit még zenész is – ez mindig veszélyes jel egy politikusnál -, elektoromos gitáron játszik. Tisztára mint Mussolini. Csak ő hegedűlt” – vont erősen túlzó párhuzamot Tony Blair brit miniszterelnök és Benito Mussolini olasz diktátor közé Nicholas Farrell, a duce brit életrajzírója a Guardiannek adott interjújában. Farrell szerint azonban nem a diktatórikus módszerek teszik hasonlóvá Blairt és Mussolinit, hanem az a tény, hogy mindketten a propagandáért rajongó politikusok.
Egyik portréírója szerint Blair imádja a kamerát, szinte függ tőle. Olyan, mint egy éjjeli lepke, ha meglátja a tévéstábot, szinte csillapíthatatlan vágy fogja el, megjelenik az arcán ismert mosolya és csapot-papot hátrahagyva a reflektorfény felé veszi az irányt. A Blairről készült portré szerzője ugyanakkor azt is megjegyzi: a brit miniszterelnök élőben jóval közvetlenebb, határozottabb és lazább figura, mint ami a médián keresztül látszik belőle.
Blair állítólag már fiatalon is tehetséges vitázó volt, meggyőző ereje kiemelkedő volt, színpadi alakításai pedig önmagukért beszéltek. Eziránti hajlamát leginkább Ugly Rumours (kb. Csúnya pletykák) nevű együttesének gitáros énekeseként élhette ki. Egykori zenésztársai szerint nem volt kétséges Blair affinitása a tömegek előtti szerepléshez. „Hogyan indultunk? Néhány haverral alapítottam a zenekart, de tudtuk, hogy semeddig nem jutunk frontember nélkül… Adam azt mondta, látott egy srácot a St John”s-ban (oxfordi főiskola), aki igazán kiemelkedő előadó volt, tényleg lenyűgöző… Fantasztikusan magabiztos volt, mindenféle arrogancia vagy beképzeltség nélkül… És mi volt a koncertek után? Nos, minden csaj vele dumált, tutira” – mesélte róla Mark Ellen, a Q magazine egyik alapítója.
A zenekar hat fellépés után feloszlott, azt azonban Blair sem tagadja, hogy – a színpadon is megcsodált – szereplési vágynak és a személyes ambícióknak politikai karrierjében is komoly szerep jutott. Amikor arról kérdezték, megítélése szerint mi a blairizmus lényege azt válaszolta, hogy ez nem más, mint „a személyes becsvágynak és törekvéseknek az összeegyeztetése a szociális könyörületességgel és a mások iránt érzett felelősségtudattal”.
Kritikusai szerint Blair politikája – és így az általa képviselt „Harmadik út” – nem más, mint modern populizmus, melyben a korábban sikertelen szociáldemokraták a szocializmust kapitalizmusra cserélik és minden olyan helyre benyomulnak, ahol érzékeny politikai veszteségeket szenvedtek. Nem áll messze ettől Blair felfogása sem. „Politikám megértésének kulcsa annak felismerése, hogy nem fogadom el sem a hagyományos értelemben vett konzervatívizmust, sem a hagyományos értelemben vett szocializmust. A világ többé már nem így működik” – fogalmazott egy interjúban. „Én a politikai kultúra haladó szárnyát képviselem teljes mértékben…, alapvetően újító vagyok” – mondta magáról Blair, és gyakran idézett lelkesítő szövege is ezzel cseng egybe: „ne forduljunk hátra!”
Találgatják, mikor megy
A The News of the World című brit bulvárlap áprilisi híre szerint Blair korábban azt tervezte, hogy 2007-ben visszavonul, de ezt a döntését megmásította, mivel attól tart, hogy a Munkáspárt balos – azaz a blairistáknál jóval puhább reformpolitikát képviselő – szárnyához tartozó Gordon Brown nem viszi végbe az átala tervezett jelentős reformokat. Bírálói szerint azonban Blair gyakorlatiassága, lelkesedése és meggyőző ereje valójában csak álca. Ezt a megállapítást legtöbben arra alapozzák, hogy szociális ügyekben az 1990-es évek végén és az ezredforduló után is csak kozmetikázott, lényeges lépéseket nem tett a szociális szolgáltatások egyre költségesebbé és egyre kevésbé hatékonnyá váló rendszerének érdemi átalakítására.
A legtöbb bírálatot eddig is az egészségügyi rendszer átalakítása miatt szenvedte el Blair, igaz, szerinte ok nélkül. „Megértem, hogy most, amikor soha nem látott mértékű befektetéseket hajtunk végre, az egészségügyi rendszer pedig óriási átalakuláson megy át, akkor az emberek csak a fejüket vakarják és azt kérdezik maguktól, „hát hogyan lehetséges ez?” De ha visszatekintesz és felteszed magadnak a kérdést: a National Health Service (Nemzeti Egészségügyi Szolgáltatás) valóban most van jobb helyzetben az egy évtizeddel ezelőtti helyzethez képest, amikor a konzervatívok irányították az országot, akkor a válasz igen” – mondta a múlt heti helyhatósági választások előtt. A dolog szépséghibája mindössze annyi, hogy Blair 2001-ben, első választási ciklusa befejeztével a BBC-nek adott interjújában, amikor azzal szembesítették, hogy ígéretei ellenére, négy év alatt semmi lényeges nem történt az egészségügyben, szinte szóról szóra ugyanezzel érvelt, azóta pedig újabb öt év telt el.
Bírálói szerint a radikális szociális reform helyett, csak arra helyezte a hangsúlyt – európai követőivel/társaival együtt -, hogy megkülönböztesse magát a konzervatívoktól és a velük szembeállítva nyerjen választásokat. Blair egyik ideológiai partnere, Gerhard Schröder bele is bukott ebbe az egyensúlyozásba, hiszen a tavalyi német választásokon konzervatív ellenfele, Angela Merkel adóemelést ígérő, tehát fájdalmas, de realista programmal tudott nyerni. De erre utalhat az is, hogy Blair alatt, Nagy-Britanniában történelmi mélypontra zuhant a választói érdeklődés: az öt évvel ezelőtti 59 és a tavalyi, alig 60 százalék minden idők legalacsonyabb részvételének számít.
A nagy csapat
„Az illúzió politikája rövid távú vállalkozás” – írta 2000-ben egy baloldali kritikus a „Harmadik út” politikáját népszerűsítő szuperkonferenciáról. A berlini tanácskozáson négy kontinens 14, magát újbalosnak tartó politikai vezetője vett részt. Bár Blair gyereke születése miatt távol maradt a tanácskozástól, ez volt a modern baloldal legnagyobb szabású találkozója: egyszerre demonstrálta azt, hogy az új politikai elképzelések a világ szinte minden táján jelen vannak, illetve azt, hogy egymástól lényegesen eltérő politikai berendezkedésű országokban is a „Harmadik út” lehet az üdvözítő.
A tanácskozáson a házigazda Gerhard Schröder német kancellár mellett részt vett többek között Bill Clinton amerikai elnök, Lionel Jospin francia elnök, a chilei, brazil, izraeli, olasz miniszterelnök. Tanácskozásuk címe – „Progresszív kormányzás a 21. században” – azonban meglehetősen optimista jóslatnak bizonyult. A tanácskozással kapcsolatos általános jelzők a következők voltak: „levegős valami”, „üres szövegek”. Rengeteg szó eset tugyanis a szegénység visszaszorításáról, a piaccal kötött szövetségről, arról azonban egy sem, hogy ennek mi a módja. A megjelent újbalos vezetők pedig – kevés kivételtől eltekintve – egymás után vallottak csúfos kudarcot saját országukban.
A tanácskozás legnagyobb sztárja, Clinton valójában „béna kacsa” volt már ekkor, a BBC szerint például csak azért jelent meg a tanácskozáson, hogy nyolcéves elnöksége végén olyan politikai vezetőnek tüntesse fel magát, aki bábáskodott a világ új politikai kultúrájának születésénél. Fernando de la Rúa argentin elnököt a konferencia után egy évvel elsöpörte a pénzügyi válság, amivel két éven át semmit nem tudott kezdeni. Az izraeli Ehud Barak és az olasz Giuliano Amato sem húzta sokáig, hasonlóan Lionel Jospinhez, aki annak ellenére égett le a 2002-es francia elnökválasztáson – csak harmadik lett Jacques Chirac és a szélsőjobboldali Jean Marie Le Pen mögött -, hogy miniszterelnöksége alatt közel 1 millióval csökkent a munkanélküliek száma. Gerhard Schröder pedig – igaz szoros küzdelemben – tavaly bukta el az általa előrehozatott választásokat.
A pártjának képviselői által írt levél nem feltétlenül sodorja veszélybe Blair hatalmát, de mindenképpen súlyos tekintélyvesztést jelent számára, nehéz elképzelni, hogy ezek után elegánsan távozhasson a hatalomból. A helyzet természetét talán épp saját maga fogalmazta meg legtalálóbban Gerhard Schröder német kancellárral közös politikai kinyilatkoztatásában, ahol így írt az új baloldalról, a „Harmadik útról”: „egyazon végzeten osztozunk”.
Sáling Gergő
[origo]
