A történet nem önéletrajz, de Semprun mégis a maga személyében is feltűnik az „50-es évek végén játszódó sztoriban, és egyáltalán együtt van itt minden, vagy majdnem minden, ami az életében szerepet játszott, spanyol polgárháború, kommunistaság, kiábrándulás, és mindez végzetes szenvedélyek izzó háttere előtt.
A 13-ik Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége Jorge Semprun volt, aki úgy tűnik, élete vége felé visszaspanyolosodik. Új, és magyarul most megjelent könyvét, a Húsz év és egy napot ugyanis szokásával ellentétben anyanyelvén írta. Csak egy dolog maradt ki a könyvből: a náci koncentrációs tábor élménye, amelyet Semprun a Nagy utazásban írt meg. A 80-ik életéven is túllépett Semprun már itt, Budapest adott interjút a Gondolat-jelnek.
– A spanyol-francia írótól először azt kérdeztem, nem zavarja-e, ha a beszélgetésünk nyelvéül a németet választjuk tudván, hogy tökéletesen beszél németül?
– Semmiféle problémát nem jelent számomra a német – válaszolja Semprun. – Én gyerekkoromban tanultam meg németül, és ez a nyelv nekem nem Göbbels nyelvét, hanem Heine nyelvét jelenti. Ahogyan a spanyol sem a Franco-féle nyelvet, azt a dominánsan katonai, dikatórikus hangvételű nyelvezetet, hanem azt, amit gyerekkoromban magamba szívtam. Ez valójában minden nyelvvel így van. Miért, hát hiszen az orosz nyelvet sem a Sztálin-féle totalitarizmus nyelvével hozza össze az ember, hanem Dosztojevszkij vagy Tolsztoj nyelvével.
– Ön ugyebár egészen fiatal gyerekként került Spanyolországból Franciaországba, ahova a szüleivel az édesapja ellenállói tevékenysége miatt kellett emigrálnia. A legtöbb könyvét tehát franciául írta. Akkor most végül is mit tekint az anyanyelvének?
– A franciát irodalmi anyanyelvemnek tekintem, így mondanám. Aki ír, az választhat magának írói anyanyelvet, én a franciát választottam. Az ok erre talán az, hogy a spanyol nyelv rendkívüli gondosságot igényel. Furcsa módon, ha az ember nem ügyel alaposan, megtörténhet, hogy úgy hangzik, mintha a mindenható nyelvén beszélne az ember, az Isten hangján szólna. Nagyon erősen retorikus, emelkedett tud lenni a spanyol, ha nem elég óvatos vele az író. A francia nyelv sokkal konkrétabb, sokkal egyértelműbb, bár nem olyan gazdag a hangulatfestés kifejező szavakban, vagy éppenséggel az érzelmeket közvetítőkben. De nagyon precíz. Nekem pedig épp erre a precizitásra volt nagy szükségem, mert hiszen lényeges volt a mondanivalóm és ezt pontosan akartam megfogalmazni.
– Tudom, hogy nemrég személyesen is megismerkedett Kertész Imrével, akivel a sorsuk egy ponton nagyon is párhuzamosan alakult. Ő Auschwitzban, maga pedig Buchenwaldban ismerte meg alaposan a koncentrációs tábort. Kertész Imre egy interjúban azt mondta nekem, hogy a túlélés számára a saját személyétől való távolságtartást hozta el, vagyis, hogy szakadatlanul és kizárólag kívülről látja csak saját magát és az életét. Maga is így van ezzel?
– Talán nem pontosan úgy, ahogyan Kertész Imre, hiszen a két tábor között is nagy volt a különbség. Végül is ő haláltáborban volt, én pedig munkatáborban, de azért nagyon hasonlóképpen éreztem magam én is. A saját magamtól való eltávolodás azt hiszem velem is megtörtént. Talán az évek számával csökken valamelyest ez a furcsa kívülállás, de alapvetően egy életre megmarad. Az első években nagyon nehéz a túlélés. Később valamivel egyszerűsödik, átalakul, formálódik, de egészen nem múlik el.
– Mit jelentett pontosan, amit már a Nagy utazásban is leírt, aztán később többször is felbukkan ez a mondat, az élni vagy írni dilemmája?
– Nézze, én 22 éves voltam, nagyon fiatal és tapasztalatlan, amikor a táborból eljöttem. Bennem is, ahogyan sok sorstársamban akkoriban, mint például Leviben, aki úgy fogalmazott, hogy el kell végezni az irodalmi munkát, tehát ez bennem is megfogalmazódott. Ő azt mondta, hogy ezzel fel lehet dolgozni azt, amit az ember a táborban átél. Először én is így éreztem, meg is tudtam volna írni, de amikor komolyabban neki akartam állni ennek a bizonyos tudatos feldolgozásnak, akkor döbbentem rá, hogy ez a munka egyenlő lenne számomra az öngyilkossággal, hiszen ez azt jelentette volna, hogy bele kellett volna burkolóznom a szörnyű emlékeimbe. Éreztem, hogy ha ezt megteszem, akkor végem. Én fiatalemberként a jövőre akartam koncentrálni és nem a múltra. Az öngyilkosság gondolata sajnos nem volt utópia, hiszen sokan így végezték közülünk. Paul Celan, Primo Levi, Hans Meyer, vagyis Jean Améri, aki számomra különösen fontos volt, mert nagyon hasonló dolgokat élt át, mint én. Tehát tisztában voltam azzal, hogy vagy megírom, amit átéltem, vagy nem írok semmit. Persze másról az ember ebben a helyzetben úgy sem tud írni. Ekkor történt, hogy Spanyolországba hívtak, hogy kapcsolódjam be az illegális ellenállási mozgalomba. Nagyon hamar meghoztam a döntést, anélkül, hogy ideológiailag alaposan megfontoltam volna. Ez a lehetőség egyszerűen a jövőt jelentette számomra a múlt ellenében.
– Ahogyan korábban mondta, a politika a maga számára terápiaként szolgált, de ezt pontosan hogyan kell érteni?
– Hát úgy, hogy az ember elszántan küzd a szebb jövőért, méghozzá az igazi, fiatalos hév is hozzásegíti, és hát odaadja magát. Természetesen az egész dolog az idealizmus talaján nyugszik, de mégis. Amikor aztán nemsokára a kezembe került Szolzsenyicin Gulágról szóló írása, akkor persze világossá vált, hogy mi is az igazság emögött az egész kommunizmus mögött. De azért azt nem tagadhatom, hogy a politika, a mozgalom mégis csak megmentette az életemet, mert a jövőről szólt és nem a múltról, meg az emlékezésről.
– Akkor viszont később úgy fordult, hogy épp az írás jelentette az újabb terápiát, méghozzá a politikai tevékenység ellenében. Jól gondolom?
– Hát persze, ez pontosan így történt. Amikor világossá vált számomra, hogy miféle félrevezetések és hazugságok áldozatai vagyunk mindannyian, visszatértem az írás gondolatához. Furcsa módon ugyan még nem voltam író, de tudtam, hogy meg fogom tudni írni, amit akarok.
– De honnan tudta?
– Hát már hét-nyolc éves korom óta író akartam lenni, azt nem tudtam, hogy milyen nyelven és mit fogok írni, meg azt sem, hogy hogyan, de azt, hogy írni akarok, abban biztos voltam. Néhány költeményem már volt a fiókban.
– Amikor megszületett a Nagy utazás, akkor hogyan látta magát kívülről?
– A könyv 1961-ben született, mégpedig úgy, hogy a spanyol illegalitás egy periódusában le kellett állnunk a tevékenységünkkel, ugyanis a francoista rendőrség nagyon a nyakunkban volt, óvatosnak kellett lennünk. Így két-három hétig várakozásra voltam ítélve. Ezalatt az idő alatt gyakran beszélgettem a madridi lakásom házigazdájával, akiről kiderült, hogy Mauthausent megjárt ember volt. Ő persze nem tudta, hogy én Buchenwaldban voltam, hiszen semmit sem tudhatott rólam, én illegalitásban laktam nála, még a nevemet sem tudta. Ezeken az estéken azonban egyfolytában Mauthausenről mesélt, de olyan csapnivalón rosszul, hamisan, érthetetlenül és érdektelenül, hogy úgy éreztem, ezt nem hagyhatom annyiban, meg kell írnom a saját verziómat. Tehát ott kezdtem el írni a Nagy utazást.
– Tudta vagy tudja, hogy ez a könyv Magyarországon kultikus olvasmánynak számított akkoriban? Talán nem kizárólag azért, mert a koncentrációs táborokról addig semmit sem lehetett olvasni nálunk, hanem azért is, mert ez a könyv valójában a szabadságról szól és erre nekünk akkor nagy szükségünk volt.
– Igen, valamelyest tisztában voltam vele, mert sokan írtak nekem, sőt el is jöttek hozzám Magyarországról, ezt el is mondták nekem. Tudtam tehát, de hát azt hiszem nem értettem pontosan az okát.
– Most mire gondol visszakeresve az okot, miért lehetett, hogy Közép-Kelet-Európában többre tartották a Nagy utazást, mint nyugaton?
– Hát biztos van magyarázata. Azt tudom, hogy Spanyolországban szigorúban be volt tiltva, azt csak illegálisan olvashatták, Franciaországban pedig csak nagyon lassan ért be a sikere. Talán valóban kimondtam valamit a szabadságról, és az Kelet-Európában nagyobb érték volt.
– Később ez a téma mindinkább felerősödött az írásaiban, és most, amikor elolvastam a legújabb könyvét, a Húsz év egy napot, amit ráadásul a korábbiakkal ellentétben nem franciául, hanem spanyolul írt, akkor úgy éreztem, ha szabad ilyet mondanom, hogy most ért be mindaz, amit eddig végig csinált és végig gondolt. Ez valamiféle eszencia, vagy még messzebbről néz saját magára és a saját életére, elsősorban Spanyolországra?
– Igen. Valóban össze akartam foglalni sok mindent, amit Spanyolországról gondolok, a saját élményeimet, emlékeimet, és ezen keresztül és ezeken túllépve, kiszélesítve a tapasztalataimat másokéival valamivel nagyobbat is akartam elérni ezzel, többet mondani. Remélem, sikerült.
– Hogyan fogadták Spanyolországban, hiszen kemény kritika cseng ki belőle?
– Elég nagy siker volt. Azt hiszem nem sértettem meg senkit személyesen, erre vigyáztam. Ezért aztán elviselik az általános kritikát.
– Most két új könyvet ír. Mik ezek?
– Egy regényt, arról nehéz beszélnem, amely ismét Spanyolországban játszódik, politika is van benne, de még sok minden egyéb is, mondjuk főleg a fiatalok és az idősebbek közötti konfliktusra épül, valamint egy esszékötetet. Arról el tudom mondani, hogy valójában az egész életemet összefoglaló könyv lesz. Ebben a XX. század nagy témái szerepelnek majd a láger élettől, a zsidóság problémáján keresztül a kommunizmuson át és a mozgalmi életen át minden.
– Arra a kérdésre, hogy ezt a két könyvet milyen nyelven írja Semprun válasza a francia volt, de mivel nem értettem mit jelent ebben az esetben ez a magabiztosság, vagyis, hogy hogyan választ a két nyelv közül egyértelművé tette, hogy nem az író dönt, hanem maga a téma és a megírandó könyv. Az hívja a nyelvet, hol a spanyolt, hol a franciát.
Váradi Júlia interjúja
