Kertész Imre interjúregénye az életéről, amelyet azonban ugyanannyira gondol fikciónak, mint a regényeit, egy kitalált személyről szól, aki ő maga.
Olyan nagy durranást nem kell várni Kertész Imre interjúregényétől, nincsenek benne nagy titkok, eddig nyilvánosságra nem került vagy elhallgatott dolgok és leleplezések, bár persze mindig megítélés kérdése, mi számít súlyosnak vagy éppen csak érdekesnek. Az biztos, hogy a Hafner Zoltán által készített beszélgetések megírt változatában visszaköszönnek ismert motívumok, mondatok és élethelyzetek, de akad jócskán olyasmi is, amiről Kertész eddig alig beszélt – az anya, az apjához való kapcsolat, olvasmány élmények. Szóval, aki igazán ismerni akarja az írói életmű élethátterét, annak ez a könyv nyugodtan ajánlható. Hogyan született meg és miféle izgalom, kíváncsiság vett erőt az írón, amikor életének saláta hegyeibe, egy nagy kézirat halomba beletemetkezett, hogy ezt a karcsú kötetet végül is előállítsa?
Kertész Imre:- Én, amikor megkaptam ezt a dossziét, az első kérdés olyan inspiratív volt, hogy azonnal becsaptam a dosszié fedelét és el kezdtem írni a kérdéseket, feleleteket. Eddig sosem gondoltam rá, hogy ez a dialógusforma ilyen termékeny lehet az én számomra, persze csak bizonyos témákban. Én nekem magamnak soha eszembe nem jutott volna, hogy önéletrajzot írjak.
– Egyszerre zárt és visszafogott, fél a nyilvánosságtól, hogy így fejezzem ki magam. Ezért is utasította el talán nagyon sokszor az életrajzára vonatkozó kérdéseket, miközben ha jól belegondolok, akkor az összes eddig írt regénye részben vagy egészben életrajzi mű.
– Az a furcsa benne, hogy író az illető, tehát muszáj, hogy valamilyen fiktív elképzelése legyen a maga életéről és természetes, hogy nem a közvetlen formában meséli el az ember, mert akkor nem mese, akkor vallomás és miért is tegyen vallomást az ember, akkor sokkal mélyebben, sokkal komolyabban beszélhet magáról, hogyha eltekint a saját életrajzától.
– Lehetséges-e, hogy ahhoz, hogy valaki ilyen módon tudjon kívül kerülni a saját személyiségén, a saját életén, rálátással tudjon rendelkezni saját magával kapcsolatosan, ahhoz valamilyen nagyon nagy traumát kell átélnie? Ez akkor jutott eszembe, amikor Nádas Péter könyvét olvastam, a legutóbbit, amely különbözik mindazoktól a könyveitől, amelyeket a halálélmény megélése előtt írt.
– Megmondom, ez kívülről nézi önmagát, inkább belülről nézi önmagát. Tehát az emberben van egy ilyen másik lény, az a bizonyos mozdulatlan megfigyelő, aki a cselekvőtől független és megőrzi a dolgokat magában. Mindig ott van, amikor cselekszik a cselekvő személy, de néma és ezt a néma személyt megszólaltatni mondjuk ahhoz kell valamiféle trauma esetleg. Én azt hiszem ezt a legvilágosabban talán A jegyzőkönyv című elbeszélésemben írtam meg, ahol ez az idegen, bennem lévő idegen hosszasan elnézi a Chaplinszerűen botorkáló másik személyt, amint megpróbálja előszedni az iratait, megpróbál viselkedni egy lehetetlen helyzetben. Ez van, de erről a bizonyos másik személyről, hogy úgy mondjam nem tehetünk. Ez az író tulajdonképpen.
– Kitaláltam egy kifejezést, amikor ezt az életrajzi beszélgetést elolvastam. Azt gondolom, hogy egy antiegzisztencialista emberről van szó, aki valójában a létkérdéseket elutasítóan teszi fel. Például az édesapjával való viszonyban nagyon meghatározó az az alapkérdés, hogy ki a felelős a fia sorsáért, a gyereke sorsáért, akik világra hozták vagy pedig maga az ember, aki ezt a sorsot végül is végit csinálja, vállalja?
– Arra gondol, hogy az 1930-as években egy zsidó egzisztencia Budapesten mennyire volt veszélyes, mennyire volt tudatos, mennyire volt természetes, illetve természetellenes? Én azt hiszem, hogy ezt a viszonyt, apa-fiú viszonyt, amelyet itt taglaltunk egy oldalról eléggé megvilágítottam. Tehát a konfliktus a fiú, a kisfiú és az apja között úgy jön létre, hogy a kisfiúnak nem mondják meg, hogy kicsoda és mit kell vállalni. Ha jól emlékszem azt írtam, inkább beleparancsolják a zsidó létbe, sem mint, hogy ő elvállalhatta volna ezt a zsidó létet. De hát ez tulajdonképpen így volt csaknem mindenkivel, én nem ismerek olyan embert, akit felvilágosítottak volna, fel tudtak volna világosítani ideje korán arról, hogy kicsoda, micsoda.
– Hát hiszen nem is tudták pontosan megfogalmazni, mert ennek változó volt az eredménye.
– Abszurd helyzet, így van, egy abszurd helyzet volt ez, amelyet mindenki rosszul mért fel, mert nem lehetett jól felmérni, illetve azok a nagyon bölcs, előre látó emberek, akik ezt felmérték, akik a „30-as években nem voltak Magyarországon, vagy Közép-Európában mondjuk így, hanem valóban …
– Nagy vitát váltott ki annak idején az Élet és Irodalomban adott interjúja, amelyben a Kádár-korszakot emlegetette. Többen úgy vélték, hogy a Kádár-korszakhoz merte hasonlítani Auschwitz haláltáborát.
– Én azt próbáltam megfogalmazni, hogy gyerekként éltem át bizonyos dolgokat és nyilvánvalóan elfelejtettem volna ezeket, másként éltek volna az emlékezetemben, hogy ha mondjuk egy nyugati demokráciában folytatom az életemet. Ezzel szemben én itt maradtam ugye és a Sztálini, majd a Kádárféle diktatúrában felnőttként láttam meg a diktatúra törvényeit.
Váradi Júlia beszélgetése nyomán
