Max Frisch tizenöt éve halt meg
Tizenöt éve, 1991. április 4-én hunyt el Zürichben Max Frisch svájci író, a XX. századi svájci német irodalom egyik legjelentősebb képviselője.
Zürichben született 1911. május 15-én. Apja, Franz Bruno Frisch neves építészmérnök, építőművész volt, aki fiát is építésznek szánta. Maxot azonban már gimnazista korától jobban érdekelte az irodalom, első drámáját 16 évesen írta meg. Az érettségit követően a Zürichi Egyetemre iratkozott be, ahol germanisztikát és művészettörténetet hallgatott. 1932-ben, miután meghalt édesapja, pénzügyi nehézségeik miatt otthagyta az egyetemet. A Neue Zürcher Zeitung és a Zürcher Illustrierten című lapok külső munkatársa lett, írásaiban elsősorban a sporttal és az utazással foglalkozott. 1933-ban Délkelet-Európába és a Balkánra látogatott, ottani élményeiről cikkeiben számolt be, a következő évben megjelent első, feltűnést nem keltő regénye. 1935-ben Németországba utazott, ahol elrettenve tapasztalta a nemzeti szocializmus eszméinek előretörését és az antiszemitizmus megnyilvánulásait. Hazatérése után beiratkozott a Zürichi Műszaki Főiskola építész szakára, diplomát 1941-ben szerzett. Közben 1939 és 1945 között a határőrségnél teljesített katonai szolgálatot, itt szerzett tapasztalatairól a Levelek a kenyereszsákból. Egy katona naplója című művében számolt be.
Az építészeti stúdiumokkal párhuzamosan folyamatosan írta szépprózai munkáit, amelyek közül egyik 1938-ban elnyerte a rangos Conrad Ferdinand Meyer-díjat, s ezzel az irodalmi életben nevet szerzett magának. 1942-ben saját építészeti irodát nyitott, s megnyert egy építészeti pályázatot is egy városi fürdő tervezésére. Ugyanebben az évben megnősült, 1959-ig tartó házasságából két lánya és egy fia született.
A II. világháború idején az építészet mellett párhuzamosan a Zürichi Színház dramaturgja is volt. A háború eseményeit, az esztelen s embertelen vérontást borzadva figyelte, ekkor alakult ki humanista meggyőződése, gyűlölte és elutasította a fasizmust, s mindenféle totalitárius rendszert. 1945-ben mutatták be első nagy sikerű drámáját, az …és a holtak újra énekelnek című rekviemjét, amelyben a háborúba kényszerített és elpusztított katonáknak állított emléket. A darabot hamarosan az egész világon bemutatták, Magyarországon először 1958-ban játszották.
A háború utáni időszakban beutazta szinte egész Európát, majd 1951-52-ben a Rockefeller Alapítvány ösztöndíjasaként az Egyesült Államokban élt és alkotott. Hazatérése után mutatta be a Bajor Rádió a Biedermann és a gyújtogatók című hangjátékát, amit 1958-ban színpadra is átdolgozott. A világsikert aratott tragikomédia főhőse, Biedermann a gyáva kispolgár, a görög tragikus hősök paródiája, a fenyegető léthelyzettel való elvtelen megalkuvás mintapéldája.
Az ötvenes évek közepén Frisch feladta építészeti vállalkozását, s csak az irodalomból élt. Két, a technikai civilizáció emberre gyakorolt hatásairól szóló regénye is megjelent ebben az időben, az 1954-es Stiller és az 1957-es Homo Faber, amelyből Volker Schlöndorff rendezett filmet 1991-ben. 1958-ban kezdődött kapcsolata a neves osztrák költőnővel, Ingeborg Bachmann-nal, akivel válása után Rómába költözött. 1961-ben mutatták be a rasszizmus kérdéseit feszegető, annak gyökereit feltárni kívánó Andorra című drámáját, amelyet kritikusai legérettebb darabjának tartanak. Bachmann-nal való szerelme 1962-ben véget ért, ekkor ismerte meg az egyetemista Marianne Oellers-t, akit 1966-ban vett feleségül.
A hatvanas évek ismét a nagy utazások korszaka volt Frisch életében, eljutott a Szovjetunióba és Japánba is, majd 1971-72-ben New Yorkban, a Columbia Egyetemen tartott előadásokat. Hazatérése után Berlinbe költözött, ahol 1976-ban megkapta a Német Könyvkereskedők Békedíját, s ebben az évben megjelent összes műve is hat kötetben. 1984-ben visszatért Zürichbe, ettől kezdve haláláig Svájc és az Egyesült Államok között „ingázott”, New Yorkban is fenntartott egy lakást magának. Több amerikai egyetem is díszdoktorává választotta, 1986-ban az Oklahomai Egyetem irodalmi díjával járó jutalmat egy nicaraguai iskola építésére ajánlotta fel. 1989-ben elnyerte Düsseldorf város Heine-díját, amelyet olyan irodalmárok kaphatnak meg, akiknek alkotó tevékenysége az alapvető emberi jogok érvényesülését, a társadalmi haladást és a népek közötti megértést szolgálja. A nyolcvanas évek végén az író egészségi állapota megromlott, orvosai rákot diagnosztizáltak nála, ez okozta 1991. április 4-én bekövetkezett halálát.
Színműíróként Brechtet és Thornton Wildert vallotta elődjének, előbbitől az epikus színház rendszerét, az utóbbitól pedig a narrátor szerepeltetését vette át. Darabjaiban politikai, társadalomelméleti kérdéseket tárgyalt, többnyire a totális rendszerek visszásságait, a társadalmi előítéletek pusztító erejét tárta fel, s vizsgálta a fenyegető léthelyzetben megmutatkozó lehetséges emberi magatartásformákat is. A képzelet és a valóság határain játszódó regényeiben a polgári értelmiségi lelki világát próbálta feltérképezni, személyiség-alkotó tulajdonságait vette bonckés alá.
