A pénzzel bánni nem tudó, háborúkerülő gyáva opportunista; a hitbéli másságot üldöző uralkodó; netán széles, európai látókörű gondolkodó volt Luxemburgi Zsigmond? A 600 éve élt magyar király megítélése sokat változott az elmúlt századokban, amint azt a Szépművészeti Múzeumban a napokban megnyílt kiállítás is tükrözi.
A magyar történetírás soha nem számította Zsigmondot a nagy magyar uralkodók közé – állította Engel Pál történész 2001-ben megjelent, Szent István birodalma című könyvében. Rögtön hozzátéve, hogy szerinte igencsak érdemtelenül bánt el az utókor a magyar koronát 1387-1437 között viselő királlyal, akit a közelmúltig – az egekig dicsért Szent István, Nagy Lajos és I. Mátyás árnyékában – a leggyengébb uralkodók között emlegettek.
A legújabb megítélés szerint Zsigmond teljesítményét nagyban befolyásolták trónra kerülésének körülményei. Az erőskezű Nagy Lajos halála (1382) után sokan ugyanis nehezen akarták elfogadni, hogy mivel nincsen fiúörököse, az ország élére – a korábbi tervek szerint – lányának, Máriának szinte kamaszkorú férje kerüljön. A zavaros trónutódlási harcokban azután Zsigmond csak bárói segítséggel tudta érvényesíteni jogait. A főúri támogatás, mint kiderült, nem volt teljesen önzetlen, következményeiben pedig – az öt éve elhunyt Engel szerint – fél évezredre megváltoztatta Magyarország társadalmát. Zsigmondnak ugyanis földbirtokokkal kellett meghálálnia az uralkodás lehetőségét, és osztogatási programja oda vezetett, hogy a Lajos által szívósan kiépített – az ország területének egyharmadára rúgó – királyi birtokrendszer szűk évtized alatt a felére olvadt, és az ország első embere évszázadokra legfeljebb egy lett a sok földbirtokos közül. Az így birtokhoz és hatalomhoz jutottak pedig hozták a „pereputtyukat”, Kanizsai János egri püspök például, miután kiharcolta magának a mai viszonyok közötti belügyminiszterségnek megfelelő főkancellárságot, bátyját, Miklóst 1388-ban gazdasági főtisztviselőséghez, tárnokmesterséghez juttatta, öccsét, Istvánt pedig székely ispánná tétette.
De nemcsak ez járult hozzá, hogy magyarországi kortársaiban és hosszú ideig az utókorban is meglehetősen sötét kép alakuljon ki Zsigmondról. Uralkodása külpolitikai szempontból is (negatív) fordulatnak számít: véget ért ugyanis az az Árpádok és Anjouk idején folytatott expanzív, nemegyszer agresszív külpolitika, ami sokak szemében olyan félelmetes regionális hatalommá tette a magyar királyságot. A többnyire írástudatlan és harcias magyar urakat pedig – hiába volt művelt, még a teológiában is járatos a király – minden bizonnyal sokkolták a sorozatos katonai kudarcok, majd a korábban rendszeres hadjáratok elmaradása. Tény, hogy a Szent László lovageszményének varázsában élő Zsigmond – hiába nevelték már kora gyermekkorától arra, hogy a népeket leigázó Nagy Sándor nyomdokaiba lépjen – nem volt sikeres hadvezér: megverték a törökök, a velenceiek és a husziták is.
A katonai kudarcszéria azzal kezdődött, hogy elhatározta, kiűzi a törököket Európából. Ám hiába intézte el a pápánál, IX. Bonifácnál, hogy keresztes háborúnak nyilvánítsa tervezett hadjáratát, a nagy nemzetközi sereg Zsigmond fővezérsége alatt 1396 szeptemberében világraszóló vereséget szenvedett Nikápolynál, a mai bulgáriai Nikopolnál (magyar történetírók szerint Félelemnélküli János burgundiai trónörökös kapkodása miatt). Gyakorlatilag a teljes hadsereg megsemmisült, a király is csak éppen hogy el tudott menekülni – történészek e traumának tulajdonítják, hogy a király ettől kezdve feltűnően kerülte a lovagi tornákon való megméretést és a kockázatos csatákat. A viadalokban eközben érdemeket szerző urak pedig – tudható Mályusz Elemér Zsigmond király uralma Magyarországon című monográfiájából – arculcsapásként értékelhették, hogy Zsigmond udvari szakácsát és borbélyát részesítette az addig csak lovagi összecsapásokban nyerhető kitüntetésekben.
Kudarcait azonban ma már nem annyira Zsigmond tehetségtelenségének tudják be a történészek, mint inkább a körülmények szerencsétlen összjátékának. Éppen az ő uralkodásának kezdetén erősödött meg ugyanis az Oszmán Birodalom annyira, hogy az 1389-es rigómezei (ma: Koszovó Polje) csatában Szerbiát a maga vazallusállamává tette, állandó betöréseivel pedig Magyarországot korábban nem ismert fenyegetettségben tartotta. Az addigi Balkán-politika tehát – állítják Zsigmond-kutatók – amúgy sem lett volna folytatható.
További vád volt sokáig ellene, hogy Zsigmond előtt Magyarországon uralkodás sosem telt állandó pénzzavarban. Tagadhatatlan, hogy a Zsigmond szemére pazarlást és anyagi felelőtlenséget vetők nyomós érveket tudnak felsorolni. 1388-ban, királysága második évében 565 ezer aranyforintért (ami akkoriban nagyjából kétéves uralkodói bevételnek felelt meg) elzálogosította örökségének, a brandenburgi őrgrófságnak a nagy részét, míg a maradékot, Neumarkot 1402-ben a Német Lovagrend vette meg 63 200 aranyért. 1412-ben II. Ulászló lengyel fejedelemtől szerzett be 100 ezer aranyforintnyi kölcsönt, cserébe a Szepesség javát adta zálogul (ezt a területet egyébként csak 360 év múlva Mária Terézia csatolta vissza Magyarországhoz).
A temérdek pénzt azonban nem luxuskiadásokra költötte Zsigmond. Miután felismerte, lehetetlen a törököt egyetlen hadjárattal kiűzni Európából, éveken át az ország jövedelmének a felét költötte a déli, kettős végvárrendszer kiépítésére, de vitték az adóforintokat az 1420-as évek huszita háborúi is. A pénzügyi zavarokat nagyban elősegíthette az a meglepő tény is, hogy a már európai szinten politizáló Zsigmondnak mindvégig szinte kizárólag magyar bevételeiből kellett eltartania magát és udvarát, mivel német jövedelme csak a városok és a zsidó közösségek és kereskedők által fizetett adókra korlátozódott, ami – becslések szerint – nemigen haladhatta meg az évi 20 ezer aranyat. Mégis maradt azonban annyi, hogy pazar, a nyugati követek által is megcsodált budai palotát építtethetett (amiből mára csak néhány gótikus szobor maradt, melyek a mostani, a Szépművészeti Múzeumban összeállított, száz gyűjteményből kölcsönzött monstre tárlaton is láthatók), s azután is itt tartotta székhelyét, Budát Nyugat-Európa egyik hatalmi centrumává téve, hogy 1414-ben német királlyá (majd később német-római császárrá) koronázták.
Nem csoda hát, hogy új adókat vezetett be, és minden szóba jöhető forrást meg kívánt csapolni. Előfordult, hogy pénzért árusította az amnesztiát (az egyik ellene lázadó befolyásos főúr például 12 ezer aranyforintért kapott bocsánatot), és – az egyház tiltakozása ellenére – hosszú időre saját kincstárába irányította át az egyházi jövedelmek, így például a tized felét is.
Mindezek a magyar történetírásban az utóbbi évtizedekig hangsúlyozott negatívumok azonban ma már szinte elsikkadnak Zsigmond egyre magasabbra értékelt nemzetközi karrierje árnyékában. Külföldi sikereit Magyarországon sem feltétlenül titkolták, ám ezek jelentőségét a már idézett Mályusz és Engel helyezték a Nyugat-Európában már régóta elfogadott perspektívába. 1412-től 1437-es haláláig Zsigmond 14 és fél évet töltött Magyarországtól távol, és ezt az időt nem pusztán uralkodásra, hanem – ma úgy vélik – világraszóló diplomáciai húzások megtételére fordította. Ő szüntette meg ugyanis a nyugati egyházszakadást, ami történészek szerint akár a kereszténység teljes szétzilálódásához is vezethetett volna. 1414-ben, amikor Zsigmond összehívta a konstanzi zsinatot (ami a négyszáz évvel később megrendezett bécsi kongresszusig a legnagyobb szabású diplomáciai tárgyalás volt), még tartani lehetett attól, hogy megismétlődik az öt évvel korábbi pisai zsinat esete. Akkor ugyanis az egységesítési szándék ellenére nemhogy megszűnt volna a szakadás, hanem csak fokozódott: az addigi két pápa helyett immár három (római, avignoni és pisai) vetélkedett egymással.
Zsigmond diplomáciai zsenialitásának tartják, hogy keresztül-kasul beutazva Európát, rábeszélt minden valamirevaló koronás főt, hogy támogassák – akár saját kedvenc pápájuk ellenében is – a zsinatot és az annak ajánlására majdan megválasztandó új egyházfőt. Az egyház egységének megteremtése miatt pedig még azt is hajlamosak ma elnézni neki, hogy nem tiltakozott különösebben, amikor 1415-ben az eretneknek tartott – és a zsinatra menlevéllel érkező – Husz János megégetését követelték a katolikus püspökök. Mindenesetre Zsigmondnak hosszú tárgyalássorozat végén sikerült elérnie, hogy – ha nem is teljesen önként – a három pápa lemondott Szent Péter trónjáról, és 1417. november 11-én a bíborosok pápává választhatták az itáliai Oddo Colonnát, aki az V. Márton nevet vette fel. A huszitákkal aztán véres háborúságba – és vesztes csatákba – bonyolódott Zsigmond, ám végül ügyes diplomáciai lavírozásának köszönhetően 1433-ban sikerült kiegyezni a mérsékelt szárnnyal.
Békepolitikáját ma már határok nélkül elismerik. A franciák például Zsigmondot a késő középkor legszínesebb egyéniségének tekintik, 1420 utáni működésének említésekor – a középkori francia forrásokat idézve – egyenesen „felséges aggastyánként” utalnak az akkoriban ötvenes éveit taposó uralkodóra. A cseh történetírásban pedig a magyarhoz hasonló fordulat állt be az utóbbi két évtizedben. Prágában korábban azért néztek ferde szemmel Zsigmondra, mivel a marxista történészek a huszita felkelést afféle protokommunista forradalomnak, így a nemzeti történelem csúcspontjának tartották, s a mozgalom vezérének kivégzésében szerintük kulcsszerepet játszó későbbi cseh király nem lehetett tiszteletre méltó. A rendszerváltás óta azonban már Prágában is elismerik Zsigmond nemzetközi politikáját, és helyet biztosítanak neki a történelmi panteonban.
A „felséges aggastyán” egyébként idős korában számos kortársa szemében is meglehetősen népszerű lett, benne látták megtestesülni a mindenkori uralkodót – így Zsigmond vonásaival számtalan festményen és szobron találkozni, még olyanokon is, amelyek nem őt szándékozták ábrázolni. Névadó szentjét, a 6. századi Szent Zsigmond burgundi királyt is az ő arcvonásaival ruházta fel a 15. században Kassai Jakab szobrász, de a Krisztus megfeszítését ábrázoló korabeli képeken is fel-feltűnik egy prémkucsmás zsigmondi arcél, hol Pilátus, hol pedig egy római katona szerepében. Utolsó hibájaként legfeljebb azt szokták felróni a német-római császári mellett a magyar, a német és a cseh királyi címeket is a magáénak tudó uralkodónak, hogy 1437-es halála előtt nem gondoskodott előrelátóan utódlásáról. Így egyetlen gyermekének, Erzsébetnek a férje, a gyengekezű Habsburg Albert került – mindössze két évre – a magyar trónra, akinek hatalmát a megerősödött bárók alaposan korlátozták, míg ő a királyi vagyon maradékát még apósánál is könnyelműbben osztogatta szét hívei között.
IZSÁK NORBERT
