A Ságvári Endrét 1944 júliusában leterítő nyomozók nem háborús bűnösök, hanem szolgálatukat teljesítő hatósági közegek voltak – mondta ki a Legfelsőbb Bíróság (LB) Kónya István vezette öttagú tanácsa ez év március eleji jogerős ítéletében. E verdikt előzménye, hogy Zétényi Zsolt ügyvéd – korábban országgyűlési képviselő, ma a Nemzeti Jogvédő Alapítvány kuratóriumának elnöke – felülvizsgálati indítványt nyújtott be az 1959-ben „emberek törvénytelen megkínzása és kivégzése” indoklással halálra ítélt és kivégzett Kristóf László csendőr törzsőrmester családjának képviseletében. Szóbeli indoklásában az LB eljáró tanácsának elnöke kifejtette: nem volt feladatuk „történelmi események értékelése és megítélése”, ezért az elkövetéskor és az elbíráláskor hatályos jogszabályokra voltak csak tekintettel. Az 1921-es, az állam- és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló törvény, valamint az 1941-es csendőri szolgálati utasítás alapján minősítették jogszerűnek a Ságvári halálához vezető hatósági intézkedést. Mindez – tette hozzá a tanácselnök – „nem befolyásolja azt, hogy Ságvári Endre helytállása elvbarátainak megbecsülését, tiszteletét válthatta ki, és emberi bátorsága kétségbevonhatatlan”.
Az ítélet nyomán ismét politikai, ideológiai, történelmi, jogi és morális viták kereszttüzébe került Ságvári Endre 1944-es halála, illetve történelmi szerepe. Meggyilkolták, tűzharcban esett el, vagy engedetlen állampolgárként maga okozta önnön végzetét; az antifasiszta ellenállás bátor harcosa volt, aki „legalább lőtt”, moszkovita kommunista vagy éppenséggel terrorista? – sorjáztak a kérdések az ügy kapcsán. Ezen túl pedig olyan témák kerültek (ismét) előtérbe, mint például mi az antifasiszta minimum, vagy hogy mennyire tekinthető jogállamnak Magyarország 1944. március 19-e után, legitimálhatta-e Horthy Miklós kormányzó a kialakult helyzetet azzal, hogy német nyomásra miniszterelnökké nevezte ki Sztójay Dömét, akinek a bábkormánya idején a magyar közigazgatás – köztük, kiemelt szerepet játszva, a magyar csendőrség – az úgymond hatályos törvények alapján bevagonírozott, majd kiszolgáltatott Németországnak mintegy félmillió, zsidóként megbélyegzett magyar állampolgárt.
Ságvári posztumusz (bár persze közvetett) elítélésének és az 1946-ban megalapított második magyar köztársasággal való kontinuitás megszakításának minősítette az LB ítéletét Tamás Gáspár Miklós. A Nagy Imre Társaság budapesti szervezetének elnöke, Donáth Ferenc pedig úgy vélekedett, hogy „az elévülésre való hivatkozás az ország nemzetközi kötelezettségvállalásának megsértése” volt. Ságvárit hősnek nevezte, jogilag mégis egyetértett a csendőr felmentésével Bárándy Péter volt igazságügy-miniszter, arra a paradoxonra is ráirányítva a figyelmet, hogy ugyanebben az ügyben más ítéletet kellett volna hozni, ha Magyarországon olyan szervezett ellenállás lett volna, mint például Varsóban.
A kemény hangú sajtóvitával és az LB ítélete elleni aláírásgyűjtéssel párhuzamosan a MIÉP-pel együtt menetelő Jobbik Magyarországért mozgalom az ítéletre hivatkozva rögvest fekete fóliával ragasztotta le a Budakeszi úti Ságvári-emléktáblát, követelve annak mielőbbi eltávolítását is. Néhány nappal később ugyanitt a Munkáspárt és a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége tartott szolidaritási és tiltakozó demonstrációt. Ezen Hollós Ervin mint Ságvári egykori küzdőtársa mondott beszédet, nem ejtve szót arról, hogy az 1950-es évek végén ő vezette a Belügyminisztérium azon osztályát, amelynek tevékenysége nyomán került sor a volt csendőrökkel szemben lefolytatott, az LB mostani értékelése szerint „koncepciós vonásokat” is mutató eljárásra.
