Március 15-én a Parlament kupolatermében Kossuth-díjakat kapott a határon túl is méltán népszerű előadóművészetéért a cigányzene magas művészi színvonalú műveléséért Bangó Margit előadóművész.
– 17 évesen volt az első rádiós felvételed, hogy ha jól tudom. Hogy készültél erre?
– Akkor borzasztó volt és tragédia volt számomra az a meghallgatás. A szüleim segítségével beírtunk a rádióba, hogy énekelgetek kislány korom óta. Nagyon szeretek énekelni. Jött is a válasz, hogy meghallgatnak. Rengetegen voltak a folyosón. Az első felvételem a 22-esben volt, és láttam, hogy ott jönnek-mennek komoly férfiak és úri hölgyek. Énekesnők, kotta a kezükben le, s föl mászkálnak, dúdolásznak, skáláznak. Akkor még azt sem tudtam, mi az, hogy skálázni. És majd beszólítottak. Megláttam a Boros Lajos bácsit, hát ő nekem egy mítosz volt. Annyira meglepődtem és megijedtem, mondom Atya Úristen, Bangó Margit, ill. Szabó Margit, Vásárosnamény, Boros Lajos meg a rádió. Mit keresek én itt, egy kis falusi, egyszerű kis cigánylány. És megszólal egy hang az üvegfal mögül, hogy kérem, legyen szíves bemutatkozni. Mondja el mit fog énekelni és milyen hangnemben. Hát én erre ott álltam, kb. egy olyan két percig. A lábam citerázott keményen, a szívem a torkomban hevesen dobogott, minden tudományom, minden gondolatom megállt. Leblokkoltam teljesen és egy erélyesebb hang megint megszólal: kérem ne húzza az időnket, mert nagyon sokan állnak odakint, énekeljen valamit. Nem jut eszembe semmi. Azt mondja, mint bánjuk mi, énekeljen akármit, ami eszébe jut, csak már valamit kezdjen el. És nem tudtam elkezdeni semmit. És Lajos bácsi odajött hozzám. Átölelt, azt mondja, te cigánylány vagy. Ne hozz ránk szégyent. És ez olyan jól esett, kicsit megnyugtatott és egy olyan biztatás volt, ahogy rám nézett, azzal a jóságos tiszta szemeivel. Elkezdtem énekelni. Azt ne kérdezd meg, hogy mit, mert nem tudom. Valamilyen kegyetlen hangnemben. Nem találkoztunk a zenekarral, de aztán sikerült végül is hozzám igazodniuk, sikerült nekik elkapni azt a kegyetlen hangnemet, amit én akkor elkaptam, ill. amibe elindultam. Énekeltem, és mondták, hogy majd közbe le fognak állítani. És én vártam, hogy mikor állítanak le. És nem állítottak le. Énekeltem. És aztán úgy belejöttem közbe. De mondanom se kell, hogy a 220-as áram járt bennem. Úgy rázkódtam és leénekeltem és csak annyit hallottam, hogy köszönöm, majd értesítjük. Kimehet. És kimentem, de hogy hogy, azt ne kérdezd. Mert a rádión kívül értem és azt mondtam, na ide sem jövök többet soha. Elkezdtem sírni, ráborultam a falra, ott a rádió falára. Annyira bántott, mondom itt, most, pont, ahol kell, és ahol végre meg tudnám mutatni, hogy hát én tudok. És itt nem tudok semmit, és hogy hogy lehetek ilyen. Máskor meg egy szóra rögtön ugrok, énekelek, táncolok, fejen állok, mindent csinálok, hogy van ez? Hazamentem és akkor jött a levél három nap múlva, hogy az ön próbafelvételét elfogadták. Sőt, a magyar rádió és televízió Z-sítette ezt a felvételét. Azt sem tudtam, mi az, hogy Z-síteni. A levélben még az állt, hogy december 19-én egy rádiófelvételt szeretnénk önnel csinálni. Kozák Gábor József és népi zenekarával. Állítson össze egy blokkot, egy hat-hét nótából álljon, cigánynótából.
Mondanom se kell, hogy repdestem a boldogságtól. Azt mondtam, na most már aztán végre, itt az én időm, és most már meg fogom azért mutatni, hogy valamit csak tudok. És kiderült, hogy ez a Z-felvétel azt jelenti, későbben tudtam meg csak, hogy magyar rádió és külföldi rádió egyaránt elfogadja és televízió is, filmen is felhasználhatják azt az anyagot. És aztán megkezdődött az első felvételem. Decemberben. Hát én nem tudtam azt se, hogy hogy kell menni a rádióba. Hogy kell, tehát hogyan kell megjelenni. Most civil ruhában vagy szereplő ruhába. Gyorsan elszaladtam a bizományiba, vettem ott egy ilyen kisestélyi ruhát és én mindjárt elmentem a fodrászhoz, mert ugye dolgoztam. De hát új ruhára nem volt pénzem, de hát egy rádióba ugye nem lehet így bemenni. Fodrász, kisminkeltettem magamat. Mint, aki a színpadra menne. Azt hittem, így kell menni a rádióba. És, amikor bementem, s meglátott a zenekar, mindenki mosolygott. Láttam, hogy mindenki olyan nagyon jó szívvel áll hozzám. És olyan segítő kezet nyújtanak a romák. A zenészek. És mondják, hogy akkor mit fogok énekelni. Természetesen felkészülve, tökéletesen. Mondtam, hogy Nyitva van a barna asszony ablaka, Ámor és sorolom a nótákat. Két óra sem volt, felvettük az egész anyagot. És jöttek oda hozzám, és gratuláltak szünetbe és mondják, hogy ez profi énekesek nem csinálják meg.
– Hol szerezted az alapokat, tanultál-e, mit végeztél?
– Semmilyen iskolát nem végeztem. Tehát, ahogy mondom 17 éves voltam. És akkor el is küldtek vizsgázni rögtön, mivel már volt két rádió felvételem és egy tv felvételem. És az országos filharmóniába beküldtek vizsgázni. Amikor hazamegyek Naményba, felülök a vonatra, és hazamegyek Naményba, hogy ölelnek, csókolnak az emberek. Az utcán, mindenkire emlékszek az idősekre, és nevükön szólítom meg őt, és csókolom Marika néni, csókolom Pista bácsi. Nem tetszik megismerni? Nem ismerlek meg fiam, te ki vagy? Mondom, hát én a Margit vagyok, a Bangó Margit. Jaj, te vagy az drága Margitunk, drága kis szülöttem. Te a mi szülöttünk vagy, az Erzsinek, a Bözsinek a lánya vagy. Jaj, de boldogok vagyunk. Mi van veled drágám. Te nem változol semmit, te ugyanolyan vagy, mint voltál. Legyél is ilyen!
– Hova utaznál ki szívesen holnap?
– Izraelbe. Elsősorban azért, mert a Szentföld a számomra a legkedvesebb. Ez a szívem. Szakmailag viszont Amerika, ahova vissza szeretnék menni. Egy nagyon aranyos kis falu, azt hiszem inkább falu, mint város. New Yersey, mentünk egy turnéra, Amerikába. Kovács Kati, Mensáros Laci bácsi és még sokan mások. És busszal mentünk. És beértünk a kis faluba és vagy négy templomot láttam hirtelen. Mondom itt biztos keresztény emberek laknak, mert sok a templom és gyülekezeteket is láttam. És nagyon-nagyon sokan voltak. Lezártam a műsort és írtunk egy szent éneket, még Kanadában, mert Kanada és amerikai turné volt. Nem énekeltem el, amit írtunk, ott egy gyönyörű szent éneket, mert nem éreztem. És, ahogy New Yersey-ben kimentem a színpadra, hogy megkezdem a műsoromat, berobbanok. Ahogy szoktam, berepülök a színpadra, egy gyors, és végigpásztázom a közönséget. És mondom most itt az ideje, hogy elénekeljem azt a gyönyörű szent éneket, amit írtunk. Halleluja néked mennyei Atyám. Mondom a közönségnek, hogy elnézést kérek, de muszáj elővennem a kottát, már nem a kotta miatt, hanem a szöveg miatt, mert ezt az éneket most először fogják önök itt hallani, mivel ez egy karácsonyi ajándékműsor és ebbe a kosárba én ezt a szent éneket hoztam. Mindenki elhallgatott. Már a zenészek is elhallgattak, nem énekeltek. Be volt gyönyörűen állítva terc quintbe, a Jenő énekelte, az öcsém, meg a Boffi, akiknek csodálatos hangjuk van. És már egyedül énekeltem. És becsuktam a szemem, és ahogy kinyitom a szemem, csak azt látom, mint a tengerhullám, állnak föl az emberek és mindenki sír. Amikor leénekeltem, na most ettől a fiúk is szárnyat kaptak, a zenészek, a kollégák fölszaladtak a színpadra és mindenki nézte, hogy mi történik itt, hogy föláll a közönség és egy légyzümmögés nincs és mindenki sír, mi történt itt. A Bangó mit csinált a közönséggel. Míg élek soha nem felejtem el. Életem legnagyobb sikere itt volt.
Varga Ilona interjúja nyomán
